— Vigyázz már egy kicsit az unokádra, nem dől össze a világ — mondta Márk, miközben a hordozót a konyhaasztalra tette. — Este érte jövök.
— Várj csak… Nórával ezt megbeszélted?
— Természetesen — felelte kurtán, még csak rá sem pillantva a hordozóban fekvő kisfiára, aztán már be is csukta maga mögött az ajtót.
Amikor Nóra megtudta, hogy gyermeket vár, családi kupaktanácsot tartottak arról, ki marad majd otthon a babával.
— Eszem ágában sincs hosszú hónapokra kiesni a munkából — jelentette ki határozottan. — Nem a múlt században élünk. Teljesen természetes, hogy egy apa is vállalhatja a mindennapi gondozást.
— Azt akarod, hogy én maradjak itthon? — hökkent meg Márk annyira, hogy majdnem felborult a székkel. — Nem vagyok bébiszitter!
— Idegen biztosan nem fogja nevelni a gyerekünket — vágott vissza Nóra. — Ha valaki, akkor te. Én pedig hétvégén átveszem.
— Még be is osztottál magadnak pihenőnapot? — mosolyodott el gúnyosan a férfi. — Mit szólnának ehhez a kollégáim?
— Csak ez számít? Az nem, hogy a feleséged mit gondol?
— Te vagy az anya. Ez a te feladatod.
Nóra karba tette a kezét, és dacosan nézett rá.
— Már az esküvő előtt cselédnek könyveltél el?
— Ne beszélj képtelenségeket!
— Képtelenség? Házimunka, gyerek, minden az én nyakamon, mert neked karriered van?
— Mintha csak te dolgoztál volna keményen! — csattant fel Márk.
A vita egyre hevesebb lett. Mindketten törtetők voltak, éppen ez a közös ambíció hozta őket össze annak idején.
— Akkor inkább nem tartom meg a babát — dobta be Nóra dühében.
— Állj meg! Miről beszélsz? — Márk felállt. — Hét hónap múlva szülsz. Addig kiderül, kinek lesz alacsonyabb a fizetése. Az marad otthon.
A férfi egy nagy projektre számított, ami után előléptetés járt volna. Nóra azonban megelőzte: a fizetése néhány forinttal ugyan, de magasabb lett. Győztes mosollyal közölte a döntést.
— Kiveszek egy hónap fizetés nélküli szabadságot a szülés és a lábadozás idejére. Utána visszamegyek dolgozni, te pedig átveszed a stafétát.
Márknak nem maradt választása.
Az első hetekben kimerítőbbnek bizonyult az otthonlét, mint bármelyik határidős munka. Az éjszakázás, az etetés, a végtelennek tűnő altatások próbára tették. Mégsem adta fel: mindig is úgy állt a feladataihoz, hogy abból a lehető legtöbbet hozza ki.
Egy hónap elteltével már magabiztosan fürdette, etette és ringatta a kisfiát, és kezdte érezni, hogy talán mégsem kudarc ez az időszak, hanem valami egészen más kezdete.