– Márk miatt pénzt fogok adni, erre mérget vehetsz! Ne képzelj rólam rosszat… – motyogta Gergő zavartan, miközben az aprót az asztalra szórta.
– Ugyan, már semmit sem képzelek! Vagy mégis… Dehogynem! Találtál valakit, igaz? Az ember nem lép ki csak úgy a semmibe még ilyen helyzetből sem. Van másik nő, csak én nem vettem észre időben!
Nóra az utóbbi hónapokban valóban teljesen beletemetkezett az anyja körüli gondokba. Eszter betegsége váratlanul tört rájuk, és minden figyelmét lekötötte. Nem csoda, ha közben a férje másfelé kezdett nézelődni. Előbb összehasonlított, aztán döntött – és ez lett a vége.
Nóra szó nélkül segített Gergőnek összepakolni, majd határozott mozdulattal kitette a lakásból. Eszter a konyhában tördelte a kezét.
– Minden az én hibám…
Másnap a munkahelyén semmi jó nem várta Nórát. Alighogy beért, behívatta az új ügyvezető, és közölte vele: nincs tovább, megszűnik az állása.
– Tessék? Mégis miért? – kérdezte döbbenten.
A gyomra összeszorult. Hová menjen most? Itt megbecsülték, rugalmasak voltak vele, ha időben el kellett hoznia Márkot az iskolából. A régi vezetés alatt emberként bántak vele. Csakhogy a céget időközben eladták, új tulajdonos érkezett, új szabályokkal. A dolgozók abban reménykedtek, hogy a váltás csak a felsőbb szinteket érinti, hiszen a ruhamárka működése nem változott: tervezőkre, szabászokra, varrónőkre ugyanúgy szükség volt. Tévedtek.
– Szeretném a saját csapatomat felépíteni – magyarázta higgadtan az igazgató. – Lassan lecserélem a teljes állományt. Valakin el kellett kezdenem. Az ön vezetékneve „A”-val kezdődik, így ön lett az első.
Nóra sokféle indokra számított, de ilyen nyílt válaszra nem. Lehet, hogy kemény ember, de legalább őszinte – gondolta keserűen. Valahol még érthető is, hogy a saját embereivel akar dolgozni. De ez az ő helyzetén mit segít?
Egy pillanatra átfutott rajta, hogy jogi lépésekkel fenyegetőzik. Hiszen jó szakember, nem lehet csak így elküldeni! Aztán lenyelte a szavakat. Felesleges botrányt csinálni. Lehajtott fejjel indult az ajtó felé.
– Tudom, hogy önnek most nehéz körülményei vannak – szólt utána az igazgató. – A törvényes végkielégítést természetesen megkapja.
Mintha az nem járna mindenkinek! – fortyant fel magában. Micsoda leereszkedés.
Pedig valóban nem állt fényesen. Egyedül tartotta el a fiát és az édesanyját. Eszternél ötvenéves kora körül különös betegség jelentkezett. Az orvosok csak a vállukat vonogatták: előfordul, bármikor kialakulhat. Agorafóbia. Eszter egyszerűen képtelen volt kilépni a lakásból. Amint elhagyta a megszokott környezetet, pánikroham tört rá, amit semmivel sem tudtak csillapítani. Léteztek gyógyszerek, amelyek enyhíthették volna a tüneteket, de azokat makacsul visszautasította. Mintha a tériszony mellé még a gyógyszerektől való rettegés is társult volna. Állandóan a betegtájékoztatókat lobogtatta Nóra előtt.
– Nézd csak meg, mit művel ez a szer a májjal!
– De legalább ki tudnál menni az utcára anélkül, hogy fuldokolnál! – érvelt Nóra.
– Ugyan minek az nekem? Mit keresnék odakint?
– Talán be kellene feküdnöd egy időre a kórházba…
– Azt már nem! – rémült meg Eszter. – Ott aztán teleszúrnak mindenféle vacakkal, és még az odajutás is kész tortúra lenne. Szerinted annyira bolond vagyok, hogy a pszichiátriára való? Köszönöm szépen, kislányom! És bocsáss meg, hogy a nyakadba szakadtam!
A következő percben már zokogott, Nóra pedig vigasztalta. Valódi őrültek háza volt az egész, csak éppen otthoni kivitelben.
Gergő addigra végleg elköltözött. Amikor Eszter már fél éve ki sem tette a lábát a lakásból, kijelentette: nem hajlandó tovább eltartani az anyóst is.
– De hát én is dolgozom! – tiltakozott Nóra.
– Tudom. De érzed, milyen lett otthon a légkör? Folyton nyomasztó. Beteg emberrel nem könnyű együtt élni. Neked az anyád, ez természetes. De én miért viseljem el? Fiatal vagyok, élni szeretnék, utazni, pihenni. Nálunk meg minden forint a rezsire és az élelemre megy el.
– Ez a lakás az anyámé! – csattant fel Nóra. – Miféle férfi az, aki nem tud saját otthont biztosítani a családjának?
– Tegyük fel, hogy tudnék. Attól még az ő gondja nem oldódna meg. Ugyanúgy támogatni kellene. Elegem lett a sötét hangulatból és az állandó anyagi szorításból. Sajnálom, de én ezt nem bírom tovább. Neked kell megoldanod.
Nóra inkább hallgatott. Ha megszólal, elsírja magát.
– Márkról gondoskodom, utalok pénzt – tette hozzá Gergő.
– Ne aggódj, már nem várok tőled semmit! – csattant fel Nóra. – De azért tudom, hogy nem a levegőbe léptél ki. Van valaki más, igaz? Én meg észre sem vettem. Micsoda ostoba vagyok…
Valóban túlságosan lefoglalta Eszter állapota. Mire észbe kapott, Gergő már máshol keresett vigaszt.
A bőröndök összecsukódtak, az ajtó becsukódott mögötte. Eszter kétségbeesetten ismételgette:
– Miattam történt…
– Nem miattad! Azért, mert gyáva volt! – tört ki Nóra olyan hangerővel, hogy az anyja azonnal elhallgatott. – Ha tisztességes ember, nem fut el ilyen gyorsan. Megleszünk nélküle is.
A nyolcéves Márk is igyekezett tartani magát. Az apja eddig sem sok időt töltött otthon, így a hiánya kevésbé rázta meg. A nagymamája viszont mindig ott volt mellette: segített a leckében, társasjátékozott vele, kirakózott, és finom fasírtot sütött. Vannak gyerekek, akik beleroppannak, ha az apjuk elmegy, mások inkább azt nézik, mi maradt meg nekik. Márk – hála az égnek – inkább az utóbbiak közé tartozott, míg Nóra valahol a kettő között ingadozott, és még nem sejtette, hogy hamarosan újabb nehéz döntések várnak rá.