– …és néhány világhírű divattervező workshopja. A repülőjegyeket már lefoglaltam.
A csésze hangos csattanással ért vissza az asztalra, a fekete kávé kilöttyent, barna foltot hagyva az abroszon.
– Tessék? – Gábor hangja megfeszült, mintha húr pattanna benne. – Azt mondod, jegyet vettél? Mégis miből?
Eszter ekkor felemelte a tekintetét. Egyenesen a férjére nézett. Gáborban valami megmozdult: az a régi, engedékeny lágyság eltűnt a szeméből. A helyén csendes, megingathatatlan bizonyosság ült.
– A saját pénzemből, Vitya. Abból, amit megdolgoztam. Vagy azt hitted, hobbiból töltöm a napjaimat varrással?
A férfi ideges, hitetlen kacajjal reagált.
– Munka? Te ezt munkának nevezed? Hogy a környékbeliek ruháit igazítgatod?
– Azokat is – felelte Eszter higgadtan, majd félretolta a tányért, és a telefonjáért nyúlt. – Megmutassam a legutóbbi megrendelésemet? A polgármester feleségének készített estélyit? Vagy inkább a bankszámlakivonat érdekel? Tudod, mennyit fizettek érte?
Kimondta az összeget.
Gábor ujjai megremegtek, a csésze ismét megbillent, újabb cseppfoltok pettyezték az abroszt.
– Ez… ez lehetetlen – suttogta. – Biztos hazudsz.
– Nézz rá az oldalamra. Harmincezer követőm van az Instagramon. A műhelyemben két hónapra előre tele a naptár. És ha kételkedsz, kérdezd meg a titkárnődet, Nórát. Emlékszel a céges vacsorára? Az a ruha is az én kezem munkája volt.
A hangja nyugodt maradt, de belül különös elegy kavargott benne: elégtétel és fájdalom. Évek óta várt erre a pillanatra. Hogy bizonyíthasson. De vajon kinek? Gábornak? Saját magának?
A férfi némán bámult maga elé, állkapcsa megfeszült.
– És most mi lesz? – préselte ki végül. – Ezzel akarod bizonyítani, milyen önálló lettél?
– Nem bizonyítani akarok – rázta meg a fejét Eszter. – Élni szeretnék. Sőt, talán még hálás is lehetnék neked. Ha nincs az a beszélgetés a külön kasszáról…
– Elég! – csapott az asztalra Gábor. – Nincs jogod ehhez!
– Mihez nincs jogom? – a hangja megbicsaklott, de nem hátrált. – Pénzt keresni? Fejlődni? Büszkének lenni arra, amit elértem?
– Te háztartásbeli voltál! Az én feleségem! És most…
– Most is a feleséged vagyok – vágott közbe halkan. – Csak már nem kizárólag a konyhához tartozom, hanem a saját vállalkozásomhoz is. És elutazom Milánóba. Addig pedig gondolkodhatsz.
– Min?
– Hogy el tudsz-e fogadni egy olyan nőt, aki nem kér tőled pénzt harisnyára. Aki maga dönti el, mire költ és merre indul. Aki… adott esetben nélküled is boldogul.
Gábor arca elsápadt. A düh mintha egy pillanat alatt kiszállt volna belőle, vállai előrebuktak.
– El akarsz hagyni?
Eszter őszintén válaszolt:
– Nem tudom. Ez rajtad is múlik. Rajtunk. De egy biztos: a régi Eszter nem tér vissza.
Amikor kilépett a konyhából, a térde remegett. A bőrönd már összekészítve várta az előszobában, a jegyek a telefonján. A legnehezebb döntés mégis az volt, mit kezdjen ezzel az új szabadsággal. És azzal az idegenné vált férfival, aki talán most mutatta meg először a valódi arcát.
A milánói repülőtér hűvös levegője és az idegen nyelv moraja egyszerre csapta meg. A csomagszalag mellett állt, és merengve figyelte a körbeforgó bőröndöket, amikor a telefonja megrezzent.
„Hogy sikerült az út?”
Két egyszerű szó Gábortól. Az első üzenet azóta, hogy…