– Megvolt – kezdte Eszter, és most először csengett a hangjában szilárd elszántság. – Mostantól viszont az enyém lesz. Inkább azt mondd meg, hogyan lehet normális fotókat készíteni a hirdetésekhez?
Réka nagyot sóhajtott, de leült mellé. Lépésről lépésre elmagyarázta, mire kell figyelni: fény, háttér, szöveg. Aztán, amikor látta, hogy az anyja még mindig bizonytalanul kattintgat, újra végigvette vele az egészet. Végül néhány képszerkesztő alkalmazást is telepített, és megmutatta, melyik gomb mire való.
Az első megkeresés váratlanul érkezett. Eszter épp feltöltötte néhány régi munkájának fotóját – ruhákat, amelyeket évekkel korábban Rékának varrt.
„Jó napot! Vállal nadrágfelhajtást és derékszűkítést?”
Apró munka. Szinte rutin. Annak idején a műhelyben fél kézzel is elvégezte volna. Most mégis remegett az ujja, amikor bepötyögte a választ: „Természetesen. Mikor tudná elhozni?”
Az ügyfél este állított be. Harmincas, határozott fellépésű nő volt, elegáns kosztümben. Végigmérte Esztert egy pillanatnyi kétellyel, de a nadrágot végül ott hagyta.
– Sürgős lenne, holnaputánra kellene – tette hozzá.
– Rendben, elkészül – felelte Eszter, és elővette azt a régi, meleg mosolyát, amit valaha minden vendég ismert.
Hajnali kettőig dolgozott. Egy varrást háromszor bontott vissza, mert nem találta elég tökéletesnek. Most nem férhetett bele hiba.
Két nap múlva a nő elégedetten próbálta fel a nadrágot, kifizette a munkát, majd az ajtóban megtorpant.
– Azok a ruhák a képeken… tényleg ön készítette őket? – kérdezte. – Egy hónap múlva évfordulót ünneplünk, és nem találok olyan ruhát, ami igazán én lennék.
Aznap este, amikor Eszter az első saját keresetét számolgatta a konyhaasztalnál, az ablaküvegben meglátta a tükörképét. Mosolygott. Nem udvariasságból, nem megszokásból – hanem őszintén.
Gábor úgy tett, mintha semmi sem változott volna. Úgy kerülte a varrógépet, mintha láthatatlan lenne. Nem kérdezte, honnan kerültek elő az új cérnák és anyagok. Csak egyszer, amikor egy újabb megrendelővel találta magát szemben az ajtóban, sziszegte oda:
– Panziót akarsz csinálni a lakásból?
Eszter nem válaszolt. Épp azon töprengett, hogy a jubileumi ruhára gyöngyházfényű vagy kristálygombok illenének jobban.
Egy hónap elteltével már visszatérő vendégei voltak. Kettő múlva kibérelt egy apró helyiséget a szomszéd ház földszintjén, és barátságos műhellyé alakította. A régi Singer helyére korszerű varrógép és egy overlock került – az első komoly beruházás, amit saját pénzből fizetett.
– Eszter, tudna nekem olyat varrni, mint amilyet Réka barátnője viselt?
– Céges rendezvényre szeretnék valami különlegeset…
– A lányom esküvőjére álmodtam meg egy ruhát, meg tudná valósítani?
Meg tudta. Most már biztosan érezte: sokkal többre képes, mint hitte.
A bevétel eleinte alig látszott, mert mindent visszaforgatott: eszközökre, anyagokra, hirdetésekre. De lassan maradt félretenni való is. Előbb csak néhány ezer forint, később egyre több.
Egy reggel a tükör előtt állva döbbent rá, hogy kihúzta magát. A vállai nem görnyedtek, a tekintetében új fény csillant. Már nem rohant minden hajnalban reggelit készíteni Gábornak – a férfi gond nélkül megoldotta. Nem kért engedélyt vásárlás előtt. Nem számolt el fillérre pontosan.
És meglepő módon felszabadította ez az érzés.
– Hogy érted azt, hogy Olaszországba? – dermedt meg Gábor, kezében félúton a kávéscsészével. – Miféle Olaszország?
Eszter nyugodtan megvajazta a pirítóst. Belül vadul kalapált a szíve, de az arca rezzenéstelen maradt.
– Semmi különös, Vitya. Milánó. Divathét és néhány neves tervező mesterkurzusa. Már megvettem a jegyeket.