Brigitta végigmérte Rékát, tekintetében nyílt bírálat csillant.
— Márk beszélt a tegnapi vitájukról — szólalt meg kimérten. — Azért jöttem, hogy tisztázzunk néhány dolgot.
— Hallgatom — felelte Réka, levette a blézerét, és helyet foglalt vele szemben az asztalnál.
— Súlyos hibát követ el — kezdte az anyós. — Márk kivételes szakember. Nem való neki akármilyen állás. Egy ilyen férfinak meg kell várnia a hozzá méltó lehetőséget. Feleségként pedig az a dolga, hogy támogassa őt, amíg nehéz időszakon megy keresztül.
— Nyolc hónap nem átmeneti időszak, hanem berögzült állapot — vágott vissza halkan Réka.
— Ne szakítson félbe! — szorította össze ajkait Brigitta. — Én egy intelligens, művelt, nagy jövő előtt álló fiút neveltem fel. Olyan nőt érdemel, aki megbecsüli, nem pedig azt lesi, mire mennyit költ.
Réka lassan hátradőlt.
— Tehát ön szerint rendben van, hogy egyedül dolgozom, én vezetem a háztartást, és közben még önöket is én tartom el?
— Én nem szorulok senki pénzére! — csattant fel Brigitta.
— Akkor mire fel a havi utalások? — Réka elővette a telefonját. — Megmutassam a számlatörténetet? Nyolc hónap alatt százhúszezer forint. Úgy, hogy Márk egy fillért sem keresett.
— Egy fiú gondoskodik az édesanyjáról. Maga ezt nem érti. Más értékrend szerint él.
— Számomra az a család, ahol két felnőtt vállal felelősséget egymásért — felelte Réka, és felállt. — Nem az, ahol a férfi örök gyerek marad.
— Miféle képtelenségeket beszél? — Brigitta is talpra szökkent.
— Olyan modellt, ahol előbb az anya, majd a feleség szolgálja ki a „fiúcskát”, és egyikük sem tehet fel kérdéseket.
— Maga sérteget engem!
— Kimondom, amit látok. Elegem van ebből az abszurd színjátékból. Márk felnőtt ember, mégis úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett kamasz. És ön ezt erősíti benne.
— Én megvédem a fiamat egy ilyen… ilyen…
— Mondja csak ki. Számító nő? — Réka keserűen elmosolyodott. — Képzelje, ma előléptettek. Olyan fizetésem lesz, amiből kényelmesen megélek egyedül is. Férj nélkül, aki rajtam élősködik, és anyós nélkül, aki ezt természetesnek tartja.
— Válással fenyegetőzik?
— Nem fenyegetőzöm, hanem tényt közlök. Ha Márk nem változtat, beadom a keresetet. És higgye el, megkönnyebbülés lesz.
Brigitta szó nélkül összeszedte a táskáját. Az ajtóból még visszafordult.
— Meg fogja bánni. Az én fiamhoz hasonló férfit nem talál még egyet.
— Hála az égnek — suttogta Réka, majd bezárta mögötte az ajtót.
A következő napok különös csendben teltek. Márk nem telefonált, nem írt üzenetet, és nem jelent meg otthon. Réka a munkába temetkezett, igyekezett minden energiáját az új feladataira fordítani, hogy ne a házasságán rágódjon.
Péntek este csengőszó törte meg a lakás nyugalmát. Az ajtóban Márk állt, vállán kisebb utazótáskával.
— Bejöhetek? — kérdezte halkan.
— Ez a te otthonod is — felelte Réka, és félreállt.
A nappaliban ültek le egymással szemben. Márk arca fáradtnak és gyűröttnek tűnt.
— Sokat gondolkodtam — kezdte. — Rájöttem, hogy sok mindenben igazad volt. Túl sokáig ültem tétlenül.
Réka nem szólt közbe, hagyta beszélni.
— Anyu szerint várnom kell a tökéletes ajánlatra. De rá kellett jönnöm, hogy ilyen nem létezik. És miközben én várok, te egyedül szakadsz bele mindenbe.
— Örülök, hogy ezt beláttad — bólintott Réka. — Hogyan tovább?
— Jelentkeztem több állásra. Nem vezérigazgatói posztok, de tisztességes fizetést kínálnak. Hétfőre két interjúm is van.
— Ez már valami.
— És még valami — tette hozzá bizonytalanul. — Beszéltem anyuval. Megmondtam neki, hogy amíg nincs saját keresetem, nem utalok több pénzt. Megsértődött, de ez most nem az én problémám.
Réka meglepetten nézett rá.
— Tényleg képes voltál ezt kimondani?
— Igen. Egy fiúnak valóban törődnie kell az anyjával. De nem a felesége rovására. Anyu nincs rászorulva, csak én szoktam hozzá, hogy a kényelmesebb utat választom.
Réka vett egy mély levegőt.
— Én is mondani akartam valamit. Előléptettek. Mostantól vezető projektmenedzser leszek.
— Komolyan? Ez fantasztikus! — derült fel Márk arca őszintén. — Megérdemelted.
— Igen, de ez nem azt jelenti, hogy ismét mindent egyedül viselek a hátamon — tette hozzá határozottan. — Társra van szükségem, nem eltartottra.
— Értem. És szeretnék az a társ lenni. Adj esélyt, hogy bizonyítsak.
Réka fürkészte a férje arcát. Az együtt töltött évek alatt megtanulta felismerni, mikor beszél komolyan.
— Rendben. De maradnak a feltételek. Egy hónapod van munkát találni. És addig egy forint sem megy az édesanyádnak, amíg mi magunk stabil lábakon nem állunk.
— Elfogadom — nyújtotta a kezét Márk. — Békét?
— Majd a tetteid döntik el — felelte Réka, de megszorította a kezét.
Hétfőn Márk valóban elment az állásinterjúkra. Az első nem sikerült túl jól, más tapasztalatot kerestek. A második azonban ígéretesebbnek bizonyult, és amikor este hazaért, láthatóan izgatott volt. A küszöbön állva már alig várta, hogy elmesélje, mi történt.