— Réka, már megint nem utaltad el a pénzt Brigittának! — csattant fel Márk hangja szemrehányóan, alig hogy a nő belépett a lakásba egy kimerítő, tízórás munkanap után.
Réka megállt az előszobában, miközben lehúzta a cipőjét. Ujjai között megcsörrentek a kulcsok; a fáradtságtól is remegtek, de most inkább az indulat miatt.
— Nem felejtettem el. Szándékosan nem küldtem át — felegyenesedett, és a nappali ajtajában álló férjére nézett, akinek az arcára kiült az elégedetlenség.
— Hogyhogy nem küldted? Anya számított rá! Be kell fizetnie a rezsit!
— A te anyádnak van nyugdíja, félretett pénze, és kiadja az egyik szobáját a lakásában. Nekünk viszont ott a kocsihitel, amit még akkor vettél fel, amikor dolgoztál — Réka elsétált mellette a konyhába. — Nyolcadik hónapja egyedül én törlesztem.
— Már megint kezded… — Márk a nyomában volt. — Ez az egész csak átmeneti. Válság van az informatikában. Nem fogok elvállalni egy nevetségesen fizető programozói állást. Megvárom a szintemhez méltó ajánlatot.
Réka kinyitotta a hűtőt, majd fáradt sóhaj szakadt fel belőle: szinte üres volt.
— Bevásárolni sem jutott időd? — fordult vissza. — Reggel hagytam listát és pénzt.
— Online interjúm volt — vont vállat Márk. — Utána megbeszélés a régi csapattal. Nem fért bele.
— De arra volt időd, hogy felhívd Brigittát, és panaszkodj neki, amiért nem utaltam át tizenötezer forintot — Réka elővette a táskájából a hazafelé vásárolt élelmiszert. — Tudod mit? Elegem van. Testileg-lelkileg kimerültem. Én keresek pénzt, én főzök, én takarítok, te pedig csak bírálgatsz, és az anyádat mentegeted.
— Ne túlozz — telepedett le Márk az asztalhoz, mintha természetes lenne, hogy hamarosan vacsorát kap. — Ha találok egy rendesen fizető állást, minden helyrejön.
— Mikor? — csattant fel Réka. — Egy hónap múlva? Egy év múlva? Vagy amikor végleg belerokkanok abba, hogy nappal egy reklámügynökségnél projektmenedzserkedem, este pedig még szabadúszó munkákat vállalok?
— A mellékállást te választottad — vágott vissza Márk. — Senki nem kényszerített rá.
— És miből fizessük a te autódat, az albérletet, meg Brigittát? — kérdezte Réka, miközben zöldséget szeletelt. — A fizetésem csak az alapkiadásokra elég.
— Először is: az a mi autónk. Másodszor: anyának tényleg szüksége van a segítségre. Egyedül nevelt fel, nem fordíthatok neki hátat.
— Brigitta harmincöt éve nevelt téged! — szakadt ki Rékából. — Most hatvankét éves, félállásban könyvel, kap nyugdíjat, és kiadja a háromszobás lakása egyik szobáját. Több bevétele van, mint nekem!
— Honnan tudsz a kiadásról? — ráncolta a homlokát Márk.
— Véletlenül belefutottam a hirdetésébe az egyik albérletes oldalon. Felismertem a címet és a képeket — tette elé a salátát. — Huszonötezer forint havonta csak a szobáért. Ehhez jön a nyugdíja és a fizetése.
— Te kémkedsz utána? — háborodott fel a férfi.
— Csak próbálom megérteni, miért nekünk kell támogatnunk őt, amikor mi alig jövünk ki a pénzünkből! — ült le vele szemben Réka. — És azt is, miért ülsz itthon nyolc hónapja, visszautasítva minden lehetőséget, mert szerinted nem elég rangos.
— Tíz év tapasztalattal rendelkező szakember vagyok! Nem fogok hatvanezerért dolgozni, amikor az előző helyemen százötvenezret kerestem!
— Azon a helyen, ahonnan létszámleépítés miatt elküldtek — jegyezte meg halkan Réka. — És azóta eltelt nyolc hónap. Ennyi idő alatt már rég találhattál volna mást.
— Anyának igaza van — tolta arrébb a tányért Márk. — Te nem hiszel bennem. Ahelyett, hogy támogatnál, csak szemrehányást teszel.
— A te anyád szerint eleve rosszul választottál feleséget — állt fel Réka. — Minden találkozáskor elmondja, hogy egy rendes asszony eltartja a férjét, és nem kérdez semmit.
— Ő csak félti a fiát.
— És engem ki félt? — remegett meg Réka hangja. — Ki kérdezi meg, hogy bírom-e még? Hogy eleget alszom-e, amikor éjfélig dolgozom? Hogy maradt-e bennem erő?
Márk hallgatott, tekintetét a falra szegezve.
— Pont erre számítottam — kapta fel a táskáját Réka. — Elmegyek sétálni. Levegőre van szükségem, és gondolkodnom kell.
Az utcára érve elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Dóra? Átmehetek hozzád? Muszáj beszélnem valakivel.
Fél órával később már Dóra konyhájában ült, kezében egy bögre forró teával.
— Nem bírom tovább — rázta meg a fejét Réka. — Nyolc hónapja mindent én viszek a hátamon. Ő meg csak kritizál, és az anyját védi.
— És Brigitta? Tényleg rászorul? — kérdezte Dóra figyelmesen.
— Ez az egészben a legfelháborítóbb: egyáltalán nem. Kiderítettem, hogy kiadja az egyik szobáját, dolgozik, és egész tisztességes nyugdíjat kap. Anyagilag stabilabb, mint mi.
Réka ekkor mély levegőt vett, és érezte, hogy a kimondott szavak után már nem tudja tovább magában tartani mindazt, ami hónapok óta feszíti belülről.