A gyerekek makacsul ragaszkodtak hozzá, hogy a lehető legvastagabb takarók közé fektessük, mintha ezzel is visszaadhatnának valamit abból, amit ő hozott magával.
Másnap hajnalban már ismét munkába indultam, és azt hittem, ezzel a történet egy időre csendben marad. Tévedtem.
A suttogások gyorsan utat találtak maguknak. Nikolett, a lakópark másik takarítónője egy alkalommal a raktárnál állított meg, szinte elállva az utamat.
— Azt beszélik, befogadtál egy utcán élőt — jegyezte meg gúnyos félmosollyal. — Alig bírsz a sajátjaiddal, most meg még idegeneket is etetsz?
Nem válaszoltam. Az évek során megtanultam, hogy az együttérzést nem érdemes magyarázni azoknak, akik eleve gyanakvással figyelnek; a csend ilyenkor erősebb minden szónál.
Margit végül három napot töltött nálunk. Ruhákat hajtogatott, régi ünnepi emlékeket idézett fel a gyerekeknek, és olykor, amikor azt hitte, senki sem veszi észre, némán könnyezett a konyhában.
A negyedik reggelen hosszasan magához szorított, majd azt mondta, tovább kell mennie.
— Amit értem tettél, azt magammal viszem — súgta búcsúzóul.
Sokáig néztem utána, míg el nem nyelte az utca vége, a mellkasomban furcsa, szorító érzéssel.
Három nappal később, épp zártam volna az ajtót indulás előtt, amikor egy éles dudaszó felszakította a reggeli nyugalmat. A ház előtt egy fekete, fényűző terepjáró állt meg, rikítóan idegenül a környezetben.
Megfeszült a gyomrom.
Egy kifogástalan öltönybe bújt férfi lépett ki belőle, tekintete hűvösen pásztázott, majd határozott léptekkel elindult felém.
— Ön Nóra? — szólított meg hivatalos, kimért hangon.
— Igen — feleltem óvatosan, miközben görcsösen markoltam a kulcsaimat.
— Egy asszony után érdeklődöm, aki itt talált menedéket. Margit a neve.
A pulzusom azonnal felgyorsult, mintha futásba kezdtem volna.
— Minden rendben van? — kérdezte, amikor észrevette az arcomon átsuhanó riadalmat.
A vonásai enyhültek, majd türelmesen, részletesen elmondott mindent. Margit nem a véletlenek áldozataként került utcára. Egy súlyos családi törés után maga mögött hagyta a korábbi életét, sértettségből és makacs büszkeségből elutasítva minden felé nyújtott kezet. Hosszú hetek óta kétségbeesetten kutattak utána.
— Beszélt magáról — tette hozzá csendesen. — A gyerekeiről. Arról az éjszakáról, szenteste.
Közben újabb autók gördültek a ház elé. Az egyikből Margit szállt ki. Vastag kabát volt rajta, nyakában puha sál, a tekintete pedig nedvesen csillogott. Egyenesen felém jött, és megszorította a kezem.
— Visszaadtad a hitemet az emberségben — mondta elcsukló hangon. — Szeretném meghálálni.
Rendezték minden tartozásomat. Egy teljes évre átvállalták a lakhatásunk költségeit. Mindhárom gyermekem számára külön támogatást biztosítottak a tanuláshoz.
De a legnagyobb ajándék nem ez volt. Margit azóta is része maradt az életünknek. Minden szenteste visszatér. Nem fényűző autóval, hanem házi süteménnyel, nevetéssel és őszinte szeretettel.
Mert a jóság nem tűnik el a hóval együtt.
Mindig visszatalál — akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.