Levente még sokáig nem szólt semmit. Aztán felállt, kiment a konyhába, töltött magának egy pohár vizet, és egy húzásra kiitta.
– Beszélek vele – mondta végül, rekedten.
Keserű fáradtság csúszott a hangomba.
– Hét éve „beszélsz vele”. És semmi nem változik.
Úgy nézett rám, ahogyan már rég nem: figyelmesen, mintha most látna igazán először.
– Nóra – szólalt meg halkan –, bocsáss meg nekem.
Nem válaszoltam. Felálltam, bementem a hálószobába, becsuktam az ajtót, és a házasságunk alatt először elfordítottam a kulcsot a zárban.
Másnap, december harmincadikán, Emese pontosan kilenckor érkezett. Tele volt a keze szatyrokkal, dobozokkal, és azzal az örök arckifejezéssel, amely arról árulkodott: ő pontosan tudja, mi a helyes.
– Jó reggelt, Nórácska – csilingelte, miközben elsuhant mellettem az előszobában. – Jaj, hát itt miért ilyen poros minden? Mondtam én, naponta kell törölgetni!
Szótlanul átvettem tőle a csomagokat. Nehezek voltak. Az egyikben az elmaradhatatlan „igazi recept szerinti” franciasalátája lapult, a másikban válogatott pezsgők – azok a bizonyosak, amelyeket „csak rendes házakban bontanak fel”.
Barnabás kiszaladt, hogy köszöntse a nagymamáját, de amikor meglátta az arcomat, rögtön elcsendesedett.
– Nagyi, idén is várjuk a Télapót? – kérdezte félénken.
– Hát persze, kincsem – hajolt le Emese, és puszit nyomott a feje búbjára. – Csak előbb a nagyi rendet tesz itt. Mert anyu nálunk… nos, te is érted.
Letettem a szatyrokat a földre.
– Emese – mondtam nyugodtan –, beszéljünk tisztán. Egyszer, és végleg.
Lassan kiegyenesedett, és felülről mért végig.
– Hallgatlak.
– Ez az én otthonom. Az én családom. Az én gyerekem – soroltam. – Ha még egyszer megengedsz magadnak akár egyetlen megjegyzést is velem kapcsolatban, soha többé nem lépsz be ide. Se szilveszterkor, se születésnapon, se ünnepeken. Soha.
A tekintetében veszélyes villanás gyúlt.
– Fenyegetsz engem?
– Előre szólok – feleltem halkan. – Egyszer. Utoljára.
Már nyitotta a száját, amikor Levente lépett be. Otthoni pulóver volt rajta, a kezében telefon. A szemében valami egészen új ült – olyasmi, amit addig soha nem láttam.
– Anya – mondta csöndesen –, gyere, beszéljünk.
A konyhába mentek, becsukták az ajtót. Én az előszobában maradtam Barnabással, aki a ruhám ujját húzogatta.
– Anya, miért veszekszik mindenki?
– Mert a felnőttek néha elfelejtik, hogyan kell kedvesnek lenni – suttogtam, és szorosan magamhoz öleltem.
A konyhából először hangos szavak szűrődtek ki, aztán halkabbak, végül szinte semmi. Utána csend.
Húsz perc múlva Levente jött ki. Egyedül. Sápadt volt, az ajkai szoros vonallá préselődtek.
– Nóra – mondta –, sajnálom. Tényleg. Nem gondoltam, hogy idáig fajult.
– Tudtad – feleltem csendesen. – Csak úgy tettél, mintha nem vennéd észre.
Bólintott.
– Jóváteszem. Ígérem.
– Hogyan? – kérdeztem. – Ő az anyád.
– Az anyám – mondta. – De te a feleségem vagy. És téged választalak.
Hosszan néztem rá. És először évek óta hittem neki.
A harmincadika furcsa feszültségben telt. Emese némán járt-kelt a lakásban, egyenes háttal, parancsok nélkül. Én főztem, pakoltam, Barnabást nyuszis jelmezbe bújtattam. Levente segített – szavak nélkül, de ott volt.
Este, amikor lefektettük a fiunkat, hirtelen megszólalt:
– Nóra… holnap tényleg rendbe tehetem?
– Mégis hogyan? – kérdeztem újra.
Elmosolyodott. Szomorúan, de őszintén.
– Meglátod.
És megláttam.
December harmincegyedikén este nyolckor tele volt a lakás. Emese színházi barátnői elegáns ruhákban, csillogó ékszerekkel. A mi barátaink, a szomszédok. Az én anyukám is megérkezett egy másik városból – Levente hívta meg, titokban.
Az asztal roskadozott, a fenyőfa ragyogott, Barnabás nyusziként szaladgált, dicséreteket gyűjtve.
Emese az asztalfőn ült, királynőként. Nevetett, tréfálkozott, pezsgőt töltött.
Aztán Levente felállt.
– Kedves barátaink – mondta hangosan –, van egy kis meglepetésem.
A beszélgetések elhaltak. Elővette a telefonját, megérintette a kijelzőt, és a nappali csendjében megszólalt Emese hangja, pontosan úgy, ahogyan néhány nappal korábban elhangzott.