– Tessék? Ezt most jól hallottam? – kérdeztem vissza ösztönösen, miután véletlenül elkaptam egy félmondatot, amelyet az anyósom telefonon súgott a férjemnek.
Emese – teljes nevén Emese Péterné – a nappali közepén állt, ugyanabban az örök sötétkék ruhában, fehér gallérral, amelyet legalább húsz éve minden ünnepen viselt. A haja kifogástalan hullámokba rendezve, az ajkán a megszokott, kimért félmosoly, ám a tekintete… az olyan hideg volt, mint a kinti decemberi dér az ablakon.
– Pontosan azt hallottad, Nórácska – ejtette ki a nevemet úgy, mintha már önmagában is szemrehányás lenne. – Meghívtam néhány kolléganőmet a színházból. Művelt emberek, rangjuk van. És hát te… nos, szerintem érted.
Értettem. Túlságosan is jól.
Már azon a napon megértettem, amikor először léptem be ebbe a lakásba Leventével karonfogva, fiatalon, szerelmesen, remegő boldogsággal. Akkor még albérlet volt. Emese végigmért tetőtől talpig, majd hűvösen megkérdezte: „És te, Nóra, milyen családból származol?” A hangsúlyában ott volt az ítélet, a lenézés és az a biztos tudat, hogy soha nem leszek méltó az egyetlen fiához.
Azóta eltelt hét év. Hét hosszú esztendő, amikor tűrtem, mosolyogtam, főztem, takarítottam, gyereket szültem, neveltem, dolgoztam, majd kezdtem elölről az egészet. Megtanultam lenyelni a csípős megjegyzéseket, elengedni a fülem mellett, amikor az ételeimet „furcsának”, az öltözködésemet „vidékiesnek” nevezte. Hallgattam akkor is, amikor vendégek előtt nosztalgiázott arról, hogy „régen a menyek tudták, hol a helyük”.
De ma… ma túllépett minden határon.
– Emese – tettem le a bögrét az asztalra, minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a kezem –, ez a mi otthonunk. Az enyém és Leventéé. A szilvesztert pedig úgy ünnepeljük, ahogy mi szeretnénk. Együtt. Családként.
Rövid, gúnyos fújtatással reagált, mintha tréfát hallott volna.
– Család? – ízlelgette a szót. – A család tiszteletet jelent az idősebbek felé. Te pedig… még egy karácsonyfát sem tudsz rendesen feldíszíteni. Láttad, mit vettél? Ezeket az olcsó, kínai gömböket! Szégyen.
Ránéztem a fánkra. Magas volt, élő, az egész szobát betöltötte a fenyő illata, és valami gyerekkori biztonságérzetet hozott magával. Leventével együtt választottuk, nevetve küzdöttünk vele a liftben. Barnabás, a hatéves fiunk tette fel a csúcsdíszt – majdnem leesett a székről, mi pedig egyszerre kaptunk utána, nevetve, puszikkal halmozva el. Ez a mi fánk volt. A mi ünnepünk.
– Emese – a saját hangomat hallottam, nyugodtnek tűnt, idegennek –, ha nem tetszik, amit csinálunk, ha nem fogadod el a hagyományainkat és az otthonunkat, az ajtó ott van. A szilvesztert töltheted a saját lakásodban. Egyedül.
Egy pillanatra megfagyott a levegő. Még Barnabás is elcsendesedett a folyosón.
Emese lassan felém fordult, egész testével. A szeme keskeny résnyire szűkült.
– Te… te utasítasz engem? – kérdezte halkan, de a hangja mérgező volt. – Az én házamban?
– Ez nem a te lakásod – feleltem, és most már éreztem, hogy megremeg a hangom. – Ez a miénk. Leventével együtt vettük. A te lakásod egy másik környéken van.
Előbb kinyitotta a száját, majd becsukta. Újra próbálkozott.
– Beszélek a fiammal – préselte ki végül. – Ő majd rendet tesz. Mindig tudta, ki a főnök.
Azzal kivonult, felemelt fejjel, mint egy megsértett uralkodó.
Ott maradtam a nappali közepén, néztem a karácsonyfát, a csillogó girlandokat, a halkan villogó fényeket, és először hét év után éreztem igazán: bennem valami végleg eltört.
Este Levente ért haza. Kimerült volt, karikás szemekkel – év végén a munkája mindig felőrli. Segítettem neki levenni a kabátját, megcsókoltam az arcát.
– Add át üdvözletem anyunak – mondta mosolyogva. – Azt mondta, holnap korán jön, segít az ünnepi előkészületekben.
Megdermedtem.
– Levente – szólaltam meg halkan –, ma az édesanyád azt javasolta, zárjanak be a hálószobába szilveszterkor. Hogy ne égesssem őt a vendégei előtt.
Először nem hitt nekem, aztán meglepődött, végül valami megváltozott a tekintetében.
– Ezt… tényleg mondta?
Elmondtam neki mindent, pontosan úgy, ahogy történt.
Levente sokáig hallgatott, és a csend súlya lassan telepedett ránk, előrevetítve egy elkerülhetetlen, nehéz beszélgetést.