— Menjünk haza — suttogta Lilla, alig hallhatóan.
A kijárat felé fordultam, már a kilincset kerestem a tekintetemmel.
— Nóra! — ordította utánam Marcell. — Még mindig a feleségem vagy!
Megálltam a küszöbnél, de nem néztem vissza rögtön.
— Már nem — feleltem végül nyugodtan. — Csak te még nem jutottál el idáig.
Kiléptünk. Beültettem Lillát az autóba, becsuktam az ajtót, majd megpróbáltam elindítani a motort. A kezem annyira remegett, hogy a kulcs majdnem kiesett az ujjaim közül. Mire végre elindultunk, már alig láttam az utat.
Amint eltávolodtunk, elszakadt bennem valami. A könnyeim megindultak, minden erőlködés nélkül. Lilla csendben maradt, apró tenyerével simogatta a vállamat.
— Anya… apa már nem szeret minket? — kérdezte félénken.
Nem jött azonnal válasz. Kerestem a megfelelő szavakat, de egyik sem volt elég jó.
— Ő… nagyon nagy hibát követett el, kicsim — mondtam végül.
Egy órával később megszólalt a telefonom. Aztán újra. És újra. Nem vettem fel.
Két nappal később Erzsébet hívott.
— Nóra, mi történik? Marcell nem jelentkezik, tegnap nálam kellett volna lennie.
Elmondtam neki mindent. Nem szakított félbe. A vonal másik végén hosszú ideig csak a csend volt.
— Tehát így áll a helyzet… — szólalt meg végül fáradt hangon. — Sajnálom. Nem tudtam róla.
Egy héttel később Marcell megjelent nálunk. A bejárati ajtó előtt állt egy csokor virággal, arcán bűntudattal.
— Rájöttem mindenre — mondta. — Elhagyom őt. Adj még egy esélyt.
Néztem azt az embert, akit több mint tíz éven át szerettem, és nem éreztem semmit. Sem haragot, sem fájdalmat. Ürességet sem igazán. Csak közönyt.
— Te már döntöttél, Marcell — feleltem halkan.
Letérdelt.
— Lilla miatt… kérlek.
Becsuktam az ajtót.
Egy hónappal később beadta a válókeresetet. Melinda ugyanolyan hirtelen tűnt el az életéből, ahogy korábban megjelent. Marcell egyedül maradt.
Írt. Hívott. Felbukkant.
Én pedig tanultam újra élni.
Voltak éjszakák, amikor nem jött álom a szememre, és azon gondolkodtam, hol siklottunk félre. Máskor azon kaptam magam, hogy még mindig a lépteit várom az előszobából. Néha elhittem volna, hogy mindent össze lehet ragasztani, mint egy eltört bögrét.
De minden reggel megláttam Lilla rajzait a falon. Az új képeken már csak ketten voltunk: egymás kezét fogtuk, és őszintén mosolyogtunk. És akkor tudtam, hogy egy egészen más élet vár ránk.
Eltelt fél év.
Az ősz szinte észrevétlenül csúszott át télbe, majd a tavasz óvatosan bekopogott az ablakainkon. A mindennapok lassan, de makacs következetességgel új mederbe terelődtek. Továbbra is a klinikán dolgoztam, vállaltam az éjszakai műszakokat, gyakran fájt a hátam a kimerültségtől, de már nem egy feszültséggel teli lakásba érkeztem haza, hanem egy olyan térbe, ahol megtanultam újra levegőt venni.
Lilla is sokat változott. Csendesebb lett, figyelmesebb, mintha túl korán kellett volna felnőnie. Esténként mellém ült a kanapéra, nekem dőlt, és némán nézte a meséket, pedig régen megállás nélkül beszélt. Gyakran mardosott a bűntudat, amiért nem tudtam megóvni attól a fájdalomtól, amit az apja árulása okozott.
Gyermekpszichológushoz kezdtünk járni. Eleinte Lilla nem akart megszólalni, csak szürke házakat és magányos alakokat rajzolt. Aztán egy alkalommal engem rajzolt le hatalmas szárnyakkal, őt pedig kicsiben, alattuk.
— Ez te vagy, anya — mondta komolyan. — Te vigyázol rám.
Kiléptem a rendelőből, és a folyosón elsírtam magam.
Marcell rendszeresen felbukkant. Ajándékokat hozott, könyveket, plüssöket. Lilla udvariasan elfogadta őket, de tartotta a távolságot. Néha Marcell megpróbált kettesben beszélni velem.
— Még mindig szeretlek — mondta halkan. — Ostobaságból romboltam le mindent. Hadd lehessek legalább Lilla közelében.
Nem tiltottam el tőle a lányát. Akárhogy is, ő volt az apja. De minden látogatása után nehéz, nyomasztó érzés maradt a lakásban.
Egy este tovább maradt a szokásosnál. Lilla már a szobájában volt, mi pedig a konyhában ültünk.
— Nóra — kezdte, miközben az asztallapot nézte. — Melinda terhes volt. Egy hónapja elveszítette a babát. Utána végleg elment.
Hallgattam.
— Teljesen egyedül maradtam — tette hozzá halkan.
A szemébe néztem.
— Nem voltál egyedül, Marcell. Volt családod. Te mondtál le róla.