– vágta rá. – Ez teljes állás. Azt jelentené, hogy mindent félre kell tennem. A saját életemet. A munkámat. A barátaimat. Mindent.
A szemem megtelt könnyel, hiába próbáltam visszatartani.
– Tudom, hogy ez óriási teher – mondtam rekedten. – Nekem sem így kellett volna lennie. De ez csak átmeneti. Az orvosok szerint talán—
Nem hagyta, hogy befejezzem.
– Az „átmeneti” akkor is hónapokat jelent – vágott közbe élesen. – Hónapokat emelgetéssel, mosdatással, mindennel. És ezt én nem fogom ingyen csinálni.
Rám szegeztem a tekintetem, mintha nem értettem volna jól.
– Ingyen?
Mélységeset sóhajtott, mintha minden erejével azon lenne, hogy higgadt maradjon, racionális.
– Ha azt akarod, hogy maradjak – mondta lassan –, és ellássalak, akkor fizetést kérek. Hetente ezer forintot.
Felnevettem. Meg voltam győződve róla, hogy csak beteg vicc. Ő viszont nem mosolygott.
– Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen – felelte. – Évekig te kerested többet. Te tartottál el minket. Most rajtad a sor. Nem vagyok az ápolód.
Ezek a szavak beleégtek az emlékezetembe.
– A feleséged vagyok – suttogtam. – Elütött egy autó. És te pénzt kérsz azért, hogy ne hagyj el?
Megvonta a vállát.
– Fogd fel úgy, mint gondozói bért. Egy idegennek is fizetnénk, nem? Így legalább tudod, ki van melletted. És nem leszek dühös, ha kapok valamit cserébe.
– Már most haragszol rám? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
Ordítani akartam. Valamit a falhoz vágni. Azt mondani neki, hogy takarodjon. De még az ágy széléig sem jutottam volna el egyedül.
A kerekesszékbe sem tudtam átmászni segítség nélkül.
Anyám egy másik államban élt. Apám már nem volt köztünk. A nővérem éjszakázott, és amennyire tudott, segített, de még nem tudott hozzám költözni. Rettenetesen féltem. És lenyeltem a büszkeségemet.
– Rendben – mondtam végül. – Ezer hetente.
Bólintott, mintha épp most kötöttünk volna meg egy üzletet.
– Utald minden pénteken – tette hozzá. – Így átláthatóbb.
Átláthatóbb.
Az első pénteken a megtakarításaimból küldtem el az összeget. Rápillantott a telefonjára, elmosolyodott, majd barátságosan megveregette a kezem.
– Köszi – mondta. – Na, mire van szükséged?
Cserébe csak a legszükségesebbet kaptam.
Gyors, türelmetlen mozdulatokkal mosdatott, közben sóhajtozott:
– Nem lehetne ezt sietősebben? Dolgom van.
Az ételt letette elém anélkül, hogy megkérdezte volna, kell‑e segítség.
Órákra magamra hagyott. Amikor pedig megnyomtam a hívógombot, nem reagált, később pedig csak ennyit mondott:
– El voltam foglalva,
vagy:
– Ne viselkedj úgy, mintha a szolgád lennék.
Egy idő után már bűntudatom volt amiatt is, ha egy pohár vizet mertem kérni.
Állandóan a telefonját bámulta. Mindig.