…de mégsem hátrált meg.
Ekkor az adó-vevővel felszerelt férfi odalépett a kocsihoz, és kinyújtotta a kezét, mintha a gázt akarná elzárni, vagy felborítani valamit. A mozdulat közben a tekintete Kornél mellkasára tévedt, ahol a póló alól kivillant egy medál három csillaggal. Egyetlen szívdobbanásnyi időre megdermedt, és az arca megváltozott.
— Hé… — szólalt meg halkan. — Az a jel…
Kornél ösztönösen a mellkasára szorította a kezét. Erzsébet Fekete azonnal észrevette. Sándor Rácz is.
— Mi az? — kérdezte gyorsan, közelebb lépve.
Az adó-vevős férfi zavartan habozott.
— Semmi… — motyogta. — Semmi különös…
De már késő volt. Rácz figyelmesebben mérte végig Kornélt, mintha először látná nem koszos kölyökként, hanem valami egészen másként. Valamiként, aminek ára lehet. Erzsébet gyomrában jeges szorítás jelent meg, mert ebben a pillanatban megértette az igazi veszélyt. Nem az volt a baj, hogy csavargónak nevezték őket. Hanem az, hogy valaki felismerte őket. A levegőben ott maradt az a félmondat, apró, de mérgező tüskeként: „Az a jel…”.
Erzsébet azonnal a gyerekek elé állt, sovány testével és foltos kötényével takarva el őket. Nem volt erős fal, de mégis fal volt.
— Elég volt — mondta határozottan. — Ha kötözködni akarnak, találjanak mást. Itt nincs bűn.
Rácz elmosolyodott, de a mosoly már nem gúnyos volt, inkább számító.
— Erzsébet, én csak segíteni szeretnék — mondta. — A jóindulat könnyen bajba sodorja az embert. Az utca nem bocsát meg.
Erzsébet úgy nézett rá, mint valakire, aki barátnak álcázza magát.
— Nincs szükségem a segítségére — felelte.
Rácz vállat vont, mintha feladná, de a tekintete továbbra is Kornél nyakán időzött.
— Rendben — mondta. — Csak később ne mondja, hogy nem szóltam.
Az ellenőr becsukta a mappát, a fenyegetés befejezetlen maradt. Az adó-vevős férfi kerülte a gyerekek pillantását. Mindhárman elindultak, lassan, szándékosan nem sietve. Úgy távoztak, ahogy azok szoktak, akik láttak valamit, és még vissza fognak jönni.
Amikor végre eltűntek a sarkon, Erzsébet kifújta a levegőt, mintha a megjelenésük óta visszatartotta volna. A gyerekek mozdulatlanul álltak.
— Néni… — suttogta Levente Vincze. — Mi elmegyünk.
Erzsébet végignézett az utcán, a bódén, a lemenő napon, és meghozta a döntést, még mielőtt kimondta volna.
— Ma innen senki nem megy sehova — jelentette ki. — Se híd alá, se máshová.
Kornél szeme elkerekedett.
— De ha maradunk, bezárják a helyét.
Erzsébet megszorította a merőkanalat, mintha bot lenne.
— A bódét el lehet veszíteni — mondta csendesen. — Titeket nem.
Norbert Illés lesütötte a szemét, lenyelt valamit, majd halkan megszólalt:
— Nem akarunk teher lenni.
Erzsébet ránézett.
— Nem vagytok terhek — mondta. — Gyerekek vagytok.
Az este továbbcsordogált. Két vevő még érkezett, Erzsébet rutinos mozdulatokkal szolgálta ki őket. A fiúk oldalt maradtak, figyeltek. És ebben a csendes figyelemben Erzsébet felismerte: ők nem olyan utcagyerekek voltak, amilyennek az emberek képzelik. Nem volt bennük rafinált tolvajügyesség. Tűrni tudtak. Amikor egy vásárló több aprót hagyott, Levente látta, mégsem nyúlt érte. Amikor egy asszony nyitva hagyta a táskáját, Kornél észrevétlenül közelebb húzta, hogy senki se lopjon. Amikor a szomszéd srác gúnyolódott, Norbert nem ütött, csak ránézett csöndes, sűrű haraggal. Erzsébet megértette: éhesek voltak, de voltak szabályaik, valahonnan mélyről.
Sötétedéskor bezárta a bódét, elpakolt, elzárta a gázt, lefedte az edényt, belenézett az aprós dobozba. A napi bevétel gyér volt, de már nem ez számított.
— Gyertek — mondta. — Sétálunk egyet.
A fiúk összenéztek.
— Hova? — kérdezte Kornél.
— Hozzám — bökött oldalra. — Szűk, de nem ázik be.
Megdermedtek.
— Nem… — suttogta Levente. — Bajt hozunk magára.
— A baj már rátok talált — vágta rá Erzsébet. — Ha visszamentek a híd alá, nem tudom, látlak-e titeket holnap.
Hallgattak. A hallgatás beleegyezés volt.
Keskeny utcákon mentek. Erzsébet elöl tolta a nyikorgó kocsit, mögötte a gyerekek szorosan együtt. Néha hátrapillantottak, mintha követnék őket. A kis szobánál Erzsébet kinyitotta az ajtót. Odabent olcsó szappan és eldugott kenyér illata keveredett. Egy ágy, egy kopott szék, egy sarokban ikon és kialudt mécses.
— Ennyi van — mondta. — De tető igen.
Óvatosan léptek be, mintha szent helyre érkeznének. Erzsébet elővette a száraz kenyeret, háromfelé törte.
— Egyetek — mondta. — Holnap kitaláljuk a folytatást.
Levente a kezében tartotta az ételt.
— Miért segít? — kérdezte értetlenül.
Erzsébet megállt. Nem tudott szépen magyarázni.
— Mert ha én lennék az utcán, azt szeretném, hogy valaki embernek lásson.
A fiúk lesütötték a szemüket. Erzsébet leült, sorra rájuk nézett.
— Szabályok vannak — mondta. — Itt nem lopunk, nem hazudunk. És ha keres valaki titeket, szólni kell. Nem bujkálunk.
Kornél megmarkolta a medált az inge alatt.
— Nem tudjuk, ki keres minket.
— De valaki felismerte a jelet — felelte Erzsébet. — És a felismerés nem mindig jó szándékból jön.
Norbert összevonta a szemöldökét.
— Akkor mit tegyünk?
Erzsébet nagy levegőt vett.
— Alkudjunk. Segítetek a bódénál: takarítás, pakolás, cipekedés. Én adok enni és tetőt, amíg kiderül, mi ez a jel.
Összenéztek. A szemükben először jelent meg valami, ami büszkeségre hasonlított.
— Igen — mondta Levente.
— Igen — tette hozzá Kornél.
— Igen — szólalt meg Norbert, keményen, de remegő hangon.
Erzsébet bólintott. Azon az éjszakán, miközben a város nem figyelt, egy megállapodás született papír nélkül, de hűséggel. Odakint azonban Rácz is kötött egy egyezséget — a kapzsisággal. Erzsébet ezt a mellkasában érezte.
Másnap a bódé ugyanúgy illatozott: leves, palacsinta, friss kapor. Mégis volt különbség. Az érzés, hogy figyelik őket. Levente, Kornél és Norbert korán érkeztek, hajuk nedves volt, mintha komolyan vették volna a tisztaságot. Szó nélkül dolgoztak: egyik székeket rakott, másik súrolt, a harmadik túl nagy vödröt cipelt.
Erzsébet némán figyelte őket, büszkeséggel és félelemmel.
— Óvatosabban, fiam — szólt Norbertnek. — Ne húzd meg.
Norbert bólintott, makacsul.
Az emberek másként néztek rájuk. Volt sajnálat, volt kíváncsiság. Akadt, aki csak bámészkodni vett. A túloldalon Rácz jelent meg, falnak dőlve, mosollyal, ami nem ért a szeméig. Erzsébet szíve összerándult.
— Ne nézzetek oda — suttogta. — Dolgozzatok.
Kornél mégis odapillantott, és megmarkolta a háromcsillagos medált.
A délelőtt elmúlt. Dél körül Erzsébet majdnem megnyugodott. Majdnem. Levente ekkor odalépett hozzá.
— Néni, álmodtam éjjel — mondta halkan.
— Mit álmodtál?
— Más néven szólítottak minket… mintha szép vezetéknevünk lett volna.
Erzsébet összerezzent.
— Emlékszel?
— Nem… csak dal szólt, és drága szappan illata volt.
Erzsébet megsimította a haját.
— Lassan — mondta. — Most itt vagytok.
De 14:30-kor, amikor az utca elnehezedett a hőségtől, egy fehér furgon fékezett. Aztán még egy. Majd egy rendőrautó. Csendben. Erzsébet szíve a torkában dobogott.
— Maradjatok közel — súgta.
Kiszálltak a mellényesek, mappákkal. Egy nő tablettel. A rendőr közönyösen figyelt. És mögöttük Rácz — az arca azt mondta: én voltam.
— Bejelentés érkezett — kezdte a nő. — Kiskorúakról, higiéniai kockázatról, esetleges kizsákmányolásról.
— Kizsákmányolás? — Erzsébet arca lángolt. — Enni adtam nekik.
— Ellenőrzünk — felelte a férfi. — Ezek a gyerekek magánál élnek?
— Egy éjszakát — mondta Erzsébet. — Az utcáról jöttek.
— Van rokon?
Erzsébet őszintén felelt:
— Nem tudom. De valaki felismerte a jelüket.
— Milyen jel?
Kornél eltakarta a mellkasát. A nő leguggolt.
— Nem bántunk — mondta.
— Ne válasszák szét őket! — tört ki Erzsébetből.
— Protokoll van — hangzott a válasz.
A férfi elővette a lapot. Három csillag. Ugyanaz.
— Ezek a gyerekek évek óta eltűntként szerepelhetnek — mondta a nő. — Védelembe kell vennünk őket azonosításra.
Rácz mosolygott.
— Látja…
— Te voltál — suttogta Erzsébet.
— A gyerekekért — felelte hazugul.
— Nem hagy el minket? — kérdezte Levente.
— Nem — mondta Erzsébet. — Megyek veletek.
Beszálltak a furgonba. Együtt. Egyelőre. Erzsébet a koszos kötényében ült le. Az ajtó becsukódott. Az ablakon át látta Rácz elégedett arcát, és megértette: ez lépés volt egy nagyobb játszmában.
Aznap Erzsébet elveszítette azt, amit épp elkezdett védeni. Az utca visszatért a zajához. A bódé üres maradt. A szavak: „védelembe vétel” — tisztán hangzottak, mégis rablásnak érződtek.
Próbálta megkeresni őket. Irodák, ígéretek, halogatás. „Nem rokon.” A bódé ment tovább, mert a szükség nem vár. Hetek, hónapok teltek. Három szalvétát tett félre. Három széket rakott ki, majd szégyenkezve arrébb húzta.
Az emberek felejtettek. Rácz erősödött. Erzsébet tűrt. Évek teltek. A haja őszült, a háta görbült. Egy dobozban őrizte az emlékeket: egy foltos szalvétát, egy olcsó kanalat, egy rajzot három pálcikafigurával.
És egy pénteken, amikor az olaj és palacsinta illata lengte be a levegőt, olyan hang érkezett, ami nem illett ide. Drága, idegen morgás. Erzsébet akkor emelte fel a fejét, amikor már remegett a járda, és meglátta a közeledő, csillogó autókat, amelyek megállása új fejezetet ígért a sarkon.