– Andrea! – szólította meg Vivien, a fiatal kolléganő. – Egy percre zavarhatnám? A prezentáció miatt…
Andrea csak kilenc óra előtt ért haza. Zsolt a nappaliban várta, ujjai idegesen kopogtak a fotel karfáján.
– Megváltoztál – mondta köszönés helyett. – Rá sem ismerek arra, aki hazajár.
– Tényleg? – Andrea kigombolta a blézerét. – Én meg épp ellenkezőleg: végre felismerem magam.
– Miféle ostobaság ez? – felállt, közelebb lépett. – Nézz magadra: magassarkú, smink, ezek a késő estig tartó megbeszélések… Családod van!
– Pontosan! – Andrea felemelte rá a tekintetét. – Családom van. Három csodálatos gyerekem, akik büszkék az anyjukra. Akik nem egy elnyűtt igavonót látnak bennem, hanem egy boldog nőt.
– És én? Én akkor ki vagyok neked?
Andrea elhallgatott egy pillanatra, nézte a férfi zavart arcát.
– Valaki, aki inkább hazudott a feleségének a céges buliról, csak hogy ne kelljen magával vinnie. Aki évekig észre sem vette, hogy árnyékká válok. Most meg az zavarja, hogy az árnyék életre kelt?
Szabadság önmagamnak lenni
A tavasz hirtelen tört be a városba – meleg széllel és a feléledő föld illatával. Andrea a panorámaablaknál állt. Fejlesztési igazgató – ki gondolta volna ezt egy éve?
Az asztalon pittyent a telefon – üzenet Zsolttól: „Hatkor megyek a gyerekekért.” A válás óta figyelmesebb lett velük. Talán végre megértette, hogy apának lenni nem csak vasárnapi sétákat jelent a parkban.
– Anya – dugta be a fejét Bence –, lemegyünk a srácokkal focizni a udvarra. Mehet?
– Persze, csak húzd be a kabátod.
Andrea mosolygott, ahogy a fia kiszaladt. Most egy új lakásban éltek – világos, tágas otthonban, a parkra néző kilátással. Klára gyakran maradt az unokákkal, de már nem muszájból, csupán azért, mert hiányoztak neki.
Este, miután Emmát lefektette, Andrea kiült a balkonra egy csésze teával. A gyerekszobából halk nevetés hallatszott – a fiúk az apjukkal együtt rakták össze az új építőkészletet.
– Anya – jelent meg Ádám a balkonon –, apa azt kérdezi, nem vacsorázhatnánk-e együtt jövő vasárnap? Az egész család?
Andrea elgondolkodott. Család… Ennek a szónak most már más a jelentése. Nem ketrec, nem kötelesség – hanem támasz. Szeretet. A szabadság, hogy önmaga lehessen.
– Add át apának, hogy átgondolom.
Éjjel, fekve az ágyban, végigpörgette magában az elmúlt év eseményeit. A válást, az új munkát, a költözést. Félelmetes volt? Természetesen. De sokkal félelmetesebb lett volna a régi maradni – láthatatlanul, szürke ruhában, lenyelve minden sérelmet.
Felvillant a telefon – üzenet egy kollégától: „Holnap tízkor prezentáció. Készen állsz?”
Andrea elmosolyodott. Készen áll? A prezentációra – igen. Az új életre – arra is. Arra, hogy minden nap kihívás lesz – kétségkívül.
A félig nyitott ablakon beszűrődött a tavaszi város zaja. Valahol odalent, az esti fények között más nők is siettek a dolguk után. Talán valamelyikük éppen a változás küszöbén állt, és félt megtenni az első lépést.
Andrea a laptop felé nyúlt – még át kellett néznie az e-mailjeit a holnapi nap előtt. A képernyővédőn a legutóbbi születésnapjukon készült fotó: ő a gyerekek között, mindannyian nevetnek, boldogok, igaziak.
A csend már nem nehezedett rá. Most inkább zenének hangzott – a szabadság zenéjének.
***
Ha ez a történet megérintette a szívedet, oszd meg azokkal, akik talán szintén erőt keresnek a változáshoz. Volt-e a te életedben olyan pillanat, amikor rájöttél: ideje változtatni? Kövess, kommentelj, támogassuk egymást az úton, amely önmagunkhoz vezet! ❤️