– Hogyhogy „mint mindenki más”? – kérdezte még értetlenül.
– Hát mindenki a férjével vagy a feleségével megy. Külön gyereksarkot is berendeztek, el tudod képzelni? Az én ikreim már…
Erika Sárközi még beszélt valamit, de Andrea már nem hallotta. Zúgott a füle, a torka elszorult. Gépies udvariassággal elköszönt, majd leült az ágy szélére.
Felvillant tegnap este: Zsolt válogat a zakók között, sokáig áll a tükör előtt. „Csak egy sima munkautazás, semmi különös” – mondta.
– Andrea, indulok! – kiáltott be az előszobából.
Ő kiment kikísérni a férjét, érezte, ahogy elzsibbadnak az ajkai.
– Tényleg igaz, hogy ott lesznek a dolgozók családjai is?
Zsolt egy pillanatra megdermedt, aztán vállat vont, mintha semmi jelentősége nem lenne.
– Valaki biztos hozza. Nekem ehhez semmi kedvem – jó lesz egy kis pihenés az otthoni rumli után.
A bejárati ajtó becsapódott, Andrea pedig még mindig ott állt, üres tekintettel bámulva rá. Egy különös gondolat járt a fejében: „Még hazudni sem próbált rendesen.”
Egész nap gépiesen végezte a szokásos dolgait: elvitte a gyerekeket az iskolába és az oviba, kitakarított, ebédet főzött. Este, miután a kicsit lefektette, kinyitotta a laptopot.
A céges eseményről már fenn voltak a fotók a közösségi oldalakon. Mosolygó arcok, elegáns ruhák, boldog családok. Ott van például László a pénzügytől, átöleli az ő Emeséjét – mindig olyan kifinomult. És ott Eszter a férjével a műszakiból – tizenöt éve házasok, mégis kézen fogva járnak.
Az egyik képen feltűnt Zsolt is – az új ingben, borospohárral, élénken mesél valamit a marketinges szőke lánynak. Úgy néz rá, ahogy Andreára már nagyon régóta nem nézett.
A gyerekszobából felsírt Emma. Andrea becsukta a laptopot, és a lányához ment, érezve, hogy belül valami eltörik. Vagy épp összeforr?
Pillangóébredés
A régi doboz a felső polcon lapult – Andrea már el is felejtette. Bent diplomák, oklevelek, elismerések. „Az év legjobb menedzsere”, „Innovatív megközelítésért”, „Hála a professzionalizmusért”… Ujjai megremegtek, ahogy végigsimított a fényes lapokon.
Egy borítékból fénykép csúszott ki: ő, fiatalon, a színpadon áll mikrofonnal, épp egy új projektet mutat be. Az első sorból Zsolt rajongó tekintete néz rá. Akkor még büszke volt rá, az „üzletasszonyára”. Aztán jött Bence, utána Ádám, majd Emma…
– Anya, te mit csinálsz? – Bence állt az ajtóban, kócosan.
– Csak régi dolgokat nézegetek.
– Ez te vagy? – A fiú közelebb lépett, vizsgálta a fotót. – De szép voltál! A frizurád is tök menő.
Andrea önkéntelenül a fakó hajához nyúlt. Mikor is volt utoljára fodrásznál? Egy éve? Kettő?
– Andrea, beugrottam! – hallatszott Klára hangja az előszobából.
– Nagyi, képzeld, ez anya munka közben! – Bence már rohant is mutatni a fényképet.
Klára figyelmesen végigmérte a lányát.
– Emlékszel, mennyire lelkes voltál a munkádért? Nem kéne tovább élve eltemetned magad.
– Anya!
– Mi az, hogy „anya”? Hallgattam, amikor mindent otthagytál. Hallgattam, amikor ez a te… – elharapta a mondatot, a fiúra pillantva. – Na mindegy. Segítek a gyerekekkel. Elég volt.
Este, amikor a gyerekek elaludtak, Andrea elővette a régi határidőnaplóját. Lapozgatta a kifakult bejegyzéseket, kontaktokat, terveket. Megnyitotta a laptopot, és rákeresett a régi ügynökségére.
„Projektmenedzsert keresünk…” – hirdette a cím, mintha csak neki kacsintana.