=Egy váratlan tavaszi zápor szakadt a városra. A folyó, amely általában nyugodt és tiszta volt, most dörgő, száguldó áradattá változott. A víz ágakat, hulladékot és mindenféle törmeléket vitt magával, amit csak talált. Az emberek a hídon álltak, napernyők alá bújva, és aggódva néztek lefelé: az áramlat olyan erős volt, hogy egyetlen felnőtt sem bírta volna ki benne egy percig sem.
A nézelődők között ott állt Leon Martin, 12 éves fiú. Sovány volt, mezítláb, egy kopott kabátot viselt, éppen az iskolából jött hazafelé, amikor sikolyok ütötték meg a fülét. Először azt hitte, valaki rosszul lett, de aztán észrevett egy embert, aki a folyóban küzdött. Egy sötét kabátos, nyakkendős férfi egy rönkbe kapaszkodott, miközben az örvény egyre közelebb ragadta a sziklafalhoz.
„Valaki!” – kiáltott egy hang a hídról. „Meg fog fulladni!” „Hívjátok a mentőket!” – szóltak a többiek.
De senki sem merészkedett leugrani. Senki – kivéve Leont. Ledobta a hátizsákját, áthajolt a korláton, és gondolkodás nélkül a jeges vízbe vetette magát. Az emberek sikoltani kezdtek. Valaki megpróbálta elkapni a kabátját, de nem volt idejük — a fiú már eltűnt a hullámok között.
A víz olyan volt, mint egy penge: hideg, zavaros és nyomasztó. Leon úszott, lélegzete megszorult, míg el nem ért a férfihoz. Az ember alig mozdult. Leon a gallérnál fogva megragadta, és minden erejével a partra kezdte húzni. Az áramlat kétszer visszahúzta őket, de a fiú nem engedte el.
Hosszúnak tűnt, mire sekélyebb vízbe értek. A parton emberek álltak: néhányan felvételt készítettek, mások imádkoztak. A férfit a földre fektették, és újraélesztésbe kezdtek. Leon remegett, fogai csikorogtak, ruhája a testére tapadt, de mozdulatlan maradt. Mire a mentők megérkeztek, a férfi magához tért. Kinyitotta a szemét, és a fiú állt előtte.
Hosszasan hitetlenkedve nézett rá, majd halkan azt suttogta: „Te… megmentetted az életemet…” Leon csak bólintott. Nem értette, miért néz rá olyan furcsán a megmentett férfi – mintha emlékezni próbálna rá. A férfit kórházba vitték, a fiút pedig hazakísérték, ahol édesanyja, Anna Martin zokogva ölelte magához, képtelenül elhinni, hogy jól végződött a dolog.
Két nappal később kopogtak az ajtón. Ugyanaz a férfi állt ott, immár öltönyben, de bekötözött karral. Mögötte egy fekete autó állt. „Te voltál a hídnál, ugye? Leon?” – kérdezte barátságos mosollyal. A fiú bólintott. A férfi elővette a belső zsebéből egy kis bőrtokot, és átadta.
Egy jelvény csillant meg benne. „Richard Holtzman vagyok, nemzetközi eltűnt személyeket felderítő tiszt” – mondta. „Évek óta keressük az apádat… eltűnt szolgálat közben.” Anna elsápadt. Richard folytatta: „Ő volt a társam. Aznap egy levelet vittem volna át neked.”
Az utolsó levelet. Kihúzta a kissé gyűrött és nyirkos, de gondosan megszárított borítékot. Rajta az apja kézírása: „Fiamnak, Leonnak.” A fiú megmerevedett. Richard a szemébe nézett, és halkan hozzátette: „Ha te nem lettél volna ott, Leon… ez a levél soha nem jutott volna el hozzád.”
Könnyek folytak le a fiú arcán. A mellkasához szorította a levelet, és az ablakon túli folyó morajlása ismét visszhangzott – most már nyugodtabban, szinte gyengéden.
A sors néha olyan módon fonja össze az emberek életét, amelyet nem értünk. Leon egyszerűen csak egy idegent akart megmenteni – közben azonban megmentett egy darabot a saját történetéből is.