Nóra úgy meglepődött, hogy egy pillanatra azt is elfelejtette, hogyan kell kinézni.
– Maga? – kérdezte, nem éppen eredetien.
– Az ég szerelmére, bocsásson meg. Nincs meg a telefonszáma, különben előre szóltam volna – mondta a férfi. Ő és a kutya is bűnbánóan, engedelmesen néztek rá.
– Néhány napra el kell utaznom. És nincs kire hagynom Goodwint. Már félek Andrea szomszédra bízni. Arra gondoltam, megkérném magát, figyeljen rá egy kicsit. Nem is tudom, ki mást kérhetnék meg. Mindent elhoztam. A fia úgyis tudja majd sétáltatni, remekül kijönnek egymással.
– Goodwin! – csendült mögötte Bálint örömteli hangja. A kutya odarohant hozzá, és úgy csóválta a farkát, mintha mindjárt leesne. Bálint leguggolt, a kutya pedig végignyalta az arcát.
– Mikor lettek ilyen jóbarátok? – csodálkozott Nóra.
– Mi gyakran sétálunk együtt. Nos, elvállalja egy időre?
– Anya! – Bálint könyörögve nézett Nórára, bekapcsolva a „Shrek-macska” nézést, csak alsónadrágban és pólóban állva ott.
– Mit kezdjek magukkal? – mosolyodott el Nóra.
A férfi átnyújtotta a pórázt, és sorolni kezdte, milyen gyakran kell etetni a kutyát, mikor kell kivinni sétálni…
– Bálint mindent tud – legyintett. – Menjek, különben lekésem a repülőt.
Nóra nézte, ahogy Bálint a kutyával játszik, és arra gondolt, hogy talán így a legjobb. Most már van barátja, nem fog annyit vágyakozni a játszótérre. Különben is, Csongor elutazott a nyaralóba. És a gondoskodás egy fiatalabb barátról jót tesz majd a fiának. Hadd tanuljon felelősséget vállalni egy másik élőlényért.
A kutya tényleg a legszelídebb teremtésnek bizonyult. Bálint boldog volt. Nóra is hamar megszokta Goodwint, már nem riadt fel éjszakánként a mancsok kopogásától a laminált padlón. Felengedett, és többé nem haragudott a dögre. Bálint keze rég begyógyult. Hamarosan jön a gazdi, és elviszi Goodwint. Nóra már tudta, hogy hiányozni fog neki.
Egy hét múlva Goodwin gazdája állt az ajtóban, hátán hátizsákkal, kezében ajándéktáskával. Köszönt, elmosolyodott. A fogai szinte világítottak a sötéten lebarnult arcában. Átnyújtotta az ajándékot.
– Ugyan, kérem, ne – tiltakozott Nóra.
– Vegye el. Tőlem és Goodwintől.
A táskában egy szép kagyló és egy doboz bonbon volt.
A férfi leguggolt, megsimogatta a hozzá kiszaladó kutyát. Goodwin az arcához nyomta az orrát, megnyalta a száját, aztán Bálinthoz szaladt.
– Nagyon megszokta magukat. Gyerünk haza. Elég volt a vendégeskedésből – mondta a gazdi. Goodwin nézett rá, csóválta a farkát, mintha bocsánatot kérne, de közben Bálint mellett állt.
– Maga úgyis megint elutazik, igaz? Hagyja nálunk. Bálint megszokta, én is… És ez zajos? – Nóra kivette a kagylót, a füléhez tartotta.
– Nem, a nagyok szoktak zúgni. Hozok majd olyat is – mosolygott a férfi. – Őszintén szólva sokat segítene, ha maguknál maradhatna. Tudom, nem szép dolog, de megkönnyebbülés, hogy nem kell mindig ide-oda pakolgatnom a szolgálati utak idejére. Biztos benne, hogy nem fog zavarni?
– Dehogy. És bocsásson meg, hogy akkor úgy ráripakodtam. Különben… most érkezett? Gondolom, otthon nincs semmi étel. Reggelizzen velünk! – Nóra a fiára pillantott.
– Tibor, maradj velünk – mondta a férfi.
– Hogyhogy ismerik egymást? – lepődött meg Nóra.
– Gyakran sétáltunk együtt Goodwinnel.
Az asztalnál Tibor elmesélte, hogy búvárinstruktor, gyakran utazik külföldre csoportokkal. A kagylót is ő maga hozta fel az óceán fenekéről. Bálint tátott szájjal hallgatta.
– Nehéz megtanulni merülni? – kérdezte.
– Csak a maszkban lélegzéshez nehéz hozzászokni. Utána már könnyű.
Nóra látta, hogyan vonzódik Bálint Tiborhoz, hogyan issza minden szavát, minden pillantását. „Ilyen apja kellene Bálintnak. Miért siettem akkor úgy, miért mentem olyan korán férjhez?…” – gondolta Nóra, hol Tiborra, hol a fiára nézve.
Minden egyes kiküldetés után Tibor beugrott meglátogatni Goodwint, és hozott egy újabb kagylót. A könyvespolcon már egy egész gyűjtemény állt különböző méretű kagylókból és színes korallokból. És mindig egy kicsit tovább maradt, míg egy nap egyszerűen ott nem maradt egészen…
„Egy jó kutya még soha nem ártott senkinek.”
Eduard Uspenszkij: Három jóbarát
„Az embereknek nehezen adatik meg a boldogság. Bezárkóznak, hibáznak. Maguk sem tudják, mire van szükségük… és szomorkodnak, szomorkodnak… A kutyáknak nincsenek ilyen bonyodalmaik. Ők tudják, hogy a boldogság az, amikor az ember tesz valamit másokért. A kutyák mindent megtesznek, hogy örömet szerezzenek kétlábú barátjuknak, és boldogok, ha ez sikerül.”
John Richard Stevens