— Most több napig ki se tedd a lábad itthonról. Értetted? Ha holnap hazaérek a munkából, és még valaki panaszkodik rád, esküszöm, elküldelek az apádhoz – fenyegette meg újra Nóra.
Tudta, hogy nincs igaza. Egy anya nem használhatja az apát a büntetés eszközeként. De amikor egyedül nevelsz egy fiút, férj nélkül, minden eszköz számít, hogy valahogy rendre szoktasd. Az apjára ugyan nem emlékezett, de legalább féljen tőle.
– Jó – mondta Bálint, és bement a szobájába.
Nóra elmosta az edényeket, hosszasan törölgette a tányérokat, és csörömpölve tette őket a csepegtetőre. Na most, kiengedte a gőzt, ideje megnyugodni. Minek is háborgott így fel? Eszébe jutott, amikor hatévesen Bálint fejjel lefelé leesett a dombról. Ő meg ott volt mellette, és mégsem tudta megvédeni. Anyja hívta fel, Nóra pedig elterelődött. Az igazán ijesztő volt. Még most is maga előtt látja, ahogy Bálint áthajol a korláton és lezuhan. Ő pedig csak nézte, és nem tudott semmit tenni. Végül nem lett baj, de akár eltörhette volna a nyakát, beverhette a fejét, vagy ki tudja, mi történhetett volna.
Hát lehet mindentől megóvni a gyereket? Minél nagyobb lesz, annál gyakrabban marad majd egyedül, nélküle. Fog dohányozni, bandákban lógni, lányokkal találkozni… Istenem, mennyire féltette őt. Milyen nehéz anyának lenni, és nem átesni a ló túloldalára. Honnan vegyen türelmet? Ha lenne férje… de minek beszélni arról, ami nincs?
Később benézett a fia szobájába. Bálint az ágyon ült és olvasott. Nóra mellé ült.
– Ne haragudj. Nagyon félek érted, és mindig aggódom. Nélküled nem tudnék élni. Te vagy mindenem – mondta halkan.
– Te is bocsáss meg, anya.
Nóra átölelte, megsimította rövid, tüskés haját. A fiú most nem fordította el a fejét, nem nyafogta el a szokásos „Jaj, anya…” mondatot. Tudta, hogy most jobb, ha tűri a simogatást. Nórát elöntötte a gyöngédség.
– Fáj még a kezed? – kérdezte gyengéden.
– Nem… csak egy kicsit.
Két nap múlva, amikor Nóra épp vacsorát készített, megszólalt a csengő. Kinyitotta az ajtót, és magas férfit látott. A lábánál kis kutya ült pórázon.
– Jó estét. Az ön fiát harapta meg Goodwin?
– Jöjjön be – mondta Nóra.
– Szia! Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi, Nórát meg sem nézve. Ő hátrafordult, és látta Bálintot az ajtófélfánál.
– Jól – felelte a fiú.
– Sajnálom, hogy így alakult… – kezdte a férfi, de Nóra félbeszakította.
– Sajnálja? És ha a játszótéri gyerekeket harapta volna meg? Minek tartanak kutyát, ha állandóan kiküldetésben van? Így előbb-utóbb kóbor lesz…
A férfi egyenesen ránézett, és nem vette le róla a szemét. Nóra zavarba jött, elpirult, és elhallgatott. Na tessék, megint egy pillanat alatt felkapta a vizet. Mindig elítélte az olyan anyákat, akik gondolkodás nélkül a másik torkának esnek. Erre most ő is…?
– A szomszéd azt mondta, a fia magának kereste a bajt. A kutya kutya, a fogai az egyetlen védekező- és támadóeszközei. A fia pedig már elég nagy, hogy ezt értse. A Goodwin miatt és magam miatt is bocsánatot kérek. Kész vagyok megtéríteni az erkölcsi kárt.
– És mennyit ér ön szerint az én fiam egészsége? Vagy magának is fontosabb egy kutya a gyereknél? Azt hiszi, mindent pénzzel meg lehet oldani? – Nóra egyre jobban felfortyant.
– Én békében jöttem beszélni, bocsánatot kérni, maga meg… hisztérika – mondta a férfi.
– Nem vagyok hisztérika! Anya vagyok! – Nórát annyira bántotta a szó, hogy elakadt a lélegzete a felháborodástól. – Elég volt. Nem akarom látni magát és a kutyáját. Maradjanak távol tőlünk. A kutyája előbb-utóbb úgyis kóbor lesz, és akkor…
– Igaza van. Nekünk a feleségemmel nem lett gyermekünk. Ő vett magának egy kiskutyát gyerek helyett. Aztán talált magának másik férfit és elment, a kutyát pedig menhelyre adta volna. Nem kellett neki többé. Az új férjének allergiája van. Megsajnáltam Goodwint, ezért megtartottam. Megkértem a szomszédot, hogy nézzen rá. Nem gondoltam bele, milyen nehéz lehet neki. Elnézést. – Hirtelen sarkon fordult és kiment. Nóra becsukta az ajtót, alig bírva megállni, hogy ne csapja be.
„Mekkora arcátlanság. Idejött… Mit érdekel engem a felesége? De én sem vagyok különb. Üvöltök, mint valami… Hisztérika.”
Hazafelé menet Nóra gyakran látta a férfit Goodwinnal a ház előtt. A férfi biccentett, de ő mindig elfordította a fejét, mintha nem látná. Szidta magát, mégsem tudott másképp viselkedni.
Körülbelül két hét múlva, egy korai vasárnap reggelen csengettek. Nóra kikelve az ágyból magára kapta a köntösét, kócosan nyitott ajtót. A küszöbön ismét ott állt a gazda Goodwinnal. Nóra annyira meglepődött, hogy egy pillanatra azt is elfelejtette, hogyan kell beszélni.