Ő meghallotta a közeledő, nehéz lépteket és a hangos lihegést.
– Alig bírtam felérni – mondta a testes asszony, próbálva levegőhöz jutni. – Utánatok akartam futni, de hát hogy bírnám őt utolérni? Uff… – végre kifújta magát. – Az asszonyok rohantak fel, azt mondták, hogy Gudvin megharapta a fiát. De a fia maga a hibás… Az asszonyok látták. Ő szurkálta a kutyát bottal. A kutya házi, minden oltása megvan, dokumentumok is vannak, csak épp a gazdájánál. Gudvin nem veszett… – mindezt a nő szaggatottan mondta, miközben az asztmájával küzdött.
– Akkor maga nem a kutya gazdája? Miért engedi egyedül kóborolni az udvaron? Meg is haraphatott volna kisgyerekeket! – háborodott fel Nóra.
– A kutya jó és nyugodt, a legyeket sem bántaná. A fia a hibás. Nem kellett volna bottal piszkálnia… – ismételte a nő. – Egy kis vizet, lehet?
Nóra hozott egy pohár vizet. Amíg az asszony hangosan ivott, Nóra mondta, hogy jelenteni fogja a rendőrségen, ezt nem lehet így annyiban hagyni, a kutyát el kell altatni, mielőtt még valakit megharap…
– Istenem, kórházba kell menni… – Nóra a szobába rohant a telefonjáért.
Ahogy visszatért az előszobába, közben pötyögve a számokat, nekiütközött a nőnek, aki épp felé botorkált. Olyan érzés volt, mintha egy puha párnába rohant volna bele.
– Nem veszett, érted? Téged kellene elaltatni! A fiad bántotta őt. Majd ha a gazda hazajön, vele beszélj, nélküle nem engedem, hogy elaltassák Gudvint… – mondta a nő.
– Ha a gazda nincs itt, a kutya meg egyedül járkál, akkor az már kóbor – felelte Nóra, abbahagyva a tárcsázást.
– Házi, nálam lakik ideiglenesen, amíg a gazdája kiküldetésben van. Ő jó ember… Nekem meg nehéz vele sétálni. Ezért kiengedem. A házban lakók beengedik a bejárati ajtón, Gudvin pedig feljön a lépcsőn és kapar az ajtón. Okos kutya. Téged kellene elaltatni az ilyen beszédért. Meg a fiacskádat is, hogy bottal piszkálja a kutyát.
– Nem piszkáltam, tanítottam neki a botot felvenni – szólt közbe Bálint.
– Maga sem látta, csak a lépcsőházban ácsorgó néniktől hallotta, igaz? Ők aztán összehordanak mindent… – Taxi? Proezd Druzhinnikov, tizenhetes szám… A sürgősségire… Köszönöm. – Nóra elvette a telefonját a fülétől, és indult volna a konyhába, ahonnan már rég az égett hagyma szaga áradt.
– Egy kóbor kutya megharap egy gyereket, maga meg védi. Menjen arrébb! – förmedt rá az ajtót teljesen elálló nőre.
Az ijedten hátrált, ringott a plusz kilóival, és utat engedett a konyha felé. Nóra elzárta a gázt, levette a kötényt, és visszament az előszobába, ahol a nő megint teljes széltében állt. – Menjen már ki végre! Se megkerülni, se félretenni nem lehet! – csattant fel Nóra. A nő ügyetlenül megfordult és kivergődött az ajtón.
Az ingerültség, az aggodalom és a félelem hevében Nóra egyik kezével felkapta a táskáját, a másikkal pedig megragadta Bálintot a megharapott karjánál. A fiú felszisszent a fájdalomtól.
– Bocsánat, induljunk, vár a taxi. – Kiléptek a lakásból, Nóra bezárta az ajtót.
A lépcsőnél visszafordult a falhoz simuló asszonyhoz.
– Mondja meg a gazdának, ha hazajön, hogy ezt nem hagyom annyiban. – Nóra sarkon fordult, és sietve indult lefelé, sürgetve Bálintot.
Az egész úton a kórházig szidta a fiát.
– Mikor lesz ennek vége? Hol ez, hol az. Elküdlek apádhoz, majd ő neveljen meg – mondta dühösen.
Az orvos ellátta a karját, kérdezett a kutyáról. Bálint gyorsan rávágta, hogy Gudvin házi, oltott, ő maga a hibás. Az orvos hazaengedte őket, néhány tanáccsal és figyelmeztetéssel, hogy ne foglalkozzon kutyákkal.
– Elég volt, betelt a pohár. Itthon maradsz, ha nem tudsz rendesen viselkedni – mondta Nóra otthon.
Bálint megsértődött és bevonult a szobájába, Nóra pedig kiment a konyhába befejezni a levest.
– Moss kezet és gyere enni – parancsolta, amikor egy óra múlva benézett hozzá.
Nézte, ahogy eszik, és a szíve hol megtelt gyengédséggel és azzal a vággyal, hogy megvédje mindentől és mindenkitől, hol pedig dühvel és bosszúsággal. Már nagy, mégis olyan, mint egy kisgyerek. Mikor fog felnőni? És rögtön rászólt magára, hogy még ha hibás is, nem kell keresztre feszíteni érte. És megölni sem azt a szerencsétlen kutyát. Úgy viselkedett, mint egy őrült, hisztis anyuka. De hát anya – természetes, hogy aggódik a fiáért. Képes lenne érte harcolni is, nemhogy kiabálni.