– Egy apára van szüksége, nem egy vezérigazgatóra – suttogta Emily.
– Akkor apává leszek.
Másnap éppen telefonált, amikor csengettek.
Emily nyitott ajtót. Diane Maddox állt ott – éles tekintetű, hűvös és határozott.
– Szóval visszatértél – mondta Diane.
– Üdv, Diane – felelte Emily óvatosan.
– Bátor dolog ez a részedről. Julian darabokra hullott, mióta eltűntél.
Emily félrehúzódott. – Kérlek, gyere be.
Diane belépett, minden mozdulatában megvetés tükröződött.
– Nem gondolod, hogy itt maradsz, ugye?
– Nem terveztem maradni. De most… nem tudom.
– Azt hiszed, hogy egy gyerekkel már megint a család része vagy?
– Soha nem szűntem meg annak lenni. Lila Julian lánya.
Diane felhorkant. – És mi van, ha ez csak egy terv a vagyon megszerzésére?
Emily hangja megkeményedett. – Akkor sosem ismertél igazán.
Julian ekkor lépett be, érezve a feszültséget.
– Mi folyik itt?
– Csak egy családi megbeszélés – válaszolta Diane éles, mézes hangon.
Julian Emilyre nézett, gyanakvással. Emily megrázta a fejét.
Később Emily a bőröndjét pakolta.
Julian a folyosón találta meg.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– El kell mennem. Az anyád…
– Hadd tippeljek. Azt hiszi, pénzért jöttél?
Emily bólintott. – Nem akarok problémát.
Julian gyengéden megfogta a csuklóját. – Nem miatta mész el.
– Ezt te nem érted.
– Te sem érted. Azt akarom, hogy itt maradjatok. Lila szüksége van rád. Senki sem űzhet el benneteket. Még az anyám sem.
Emily szája megrezdült. – Képes lennél szembe menni a családoddal?
– Te vagy a családom – mondta határozottan. – Mindig is az voltál.
Most Emily könnyei nem a távolságtartás jelei voltak – nem menekült többé.
A hetek hónapokká nőttek.
Julian egyre ritkábban utazott – inkább Lila haját fonogatta, mint igazgatói stratégiákat gyártott. Emily békét talált abban az otthonban, amit egykor ketrecnek érzett. Lila nevetése megtöltötte a tereket.
Egy vasárnap a magnóliafa alatt Julian térdre ereszkedett egy kis bársonydobozzal a kezében.
– Julian…
– Egykor elveszítettelek. Többször már nem követem el ezt a hibát.
Emily könnyekkel az arcán, miközben Lila boldogan tapsolt, nem sejtve semmit.
– Igen – suttogta Emily. – Igen.