=Az eső egyenletes dobogással verte a Seattle környékén fekvő hatalmas villa fénylő üvegkupoláját. Bent Julian Maddox a lobogó kandalló előtt állt, kezében egy csésze feketekávéval, és a tűz játékát nézte. A vagyon megvolt, mégis a csend volt a leghűségesebb társa – még ezen a pompás kúrián belül is. A siker feltöltötte a bankszámláját, de nem töltötte meg a lelkét.
Egy éles, váratlan kopogás szakította félbe a nyugalmat.
Julian összehúzta a homlokát. Senkit sem várt ma. A személyzetnek szabadnapja volt, ritkán érkeztek vendégek. Letette a csészét, az ajtó felé lépett, majd kinyitotta.
Az ajtóban egy nő állt bőrig ázva, karjában egy legfeljebb kétéves gyerekkel. Ruhája rongyos volt, szála kilógott, szemeiben fáradtság és üresség ült. A kislány félénken, de szorosan az anyjához bújt.
– Elnézést, hogy zavarok – kezdett reszketve a nő. – Már két napja nem ettünk. Kitakarítok vagy bármit megcsinálok – csak egy tányér ételt kérek magamnak meg a kislánynak.
Julian mereven állt.
Nem a sajnálat miatt, inkább a döbbenettől.
– Emily? – suttogta.
A nő felnézett, arcán hitetlenkedés volt. – Julian?
Az idő mintha megállt volna.
Hét éve tűnt el – szó nélkül, búcsú nélkül. Szinte nyom nélkül.
Utoljára Julian akkor látta Emily Hartot, amikor vörös nyári ruhában, mezítláb nevetett a kertjében, mintha az egész világ az övé lenne.
És most… itt állt előtte rongyosan, megtörten.
Julian mellkasa összeszorult. – Hol voltál?
– Nem azért jöttem, hogy újrakezdjünk – felelte a nő törött hangon. – Csak ennivalóra van szükségünk. Aztán megyünk tovább.
Julian tekintete a kislányra tévedt – aranyszőke fürtök, jéghideg kék szemek – pontosan olyanok, mint az anyjáé.
Hangja remegett. – Ő… az én lányom?
Emily a tekintetét elfordította, nem válaszolt.
Julian hátrébb lépett, és szélesebbre tárta az ajtót. – Gyertek be.
A villa melege körülfogta őket. Emily bizonytalanul lépett a márványpadlóra, kabátjáról csepegett a víz. Julian időközben szólt a szakácsnak, hogy készítsenek valamit.
– Még mindig van személyzeted? – kérdezte halkan Emily.
– Természetesen. Mindenem megvan – válaszolt Julian, hangjában sötétebb tónussal. – Kivéve a válaszokat.
A kislány óvatosan elérte az eperes tálat, és suttogva mondta: – Köszönöm.