A valódi végrendelet — pontosabban annak kulcsa — minden soraiban ennek a régi könyvnek rejlett a receptek között.
Rogyion mindent előre kigondolt. Tudta, hogy egy szabványos végrendeletet az anyja éveken át perelne, és engem felőrölne a bírósági hercehurca. Ezért másként járt el.
Másnap reggel csörgött a telefon. Tudtam, ki az.
— Kszénia? — Alevtyina Ignatyevna hangja mesterkélten együttérző volt. — Gondoltam, talán segítségre van szükséged a költözéshez.
Hallgattam, hagyva, hogy élvezze a hamis győzelmének az érzését.
— Hívtam egy értékbecslőt. Ma délután kettőkor jön. Tudni kell a lakás értékét — tette hozzá szünettel. — A közjegyző miatt, természetesen.
Nyomásgyakorlás, módszeresen, könyörtelenül. Még egy nap szusszanásra sem adva.
— Rendben — válaszoltam halkan.
— És még valami. Az ügyvédem, Prohor Zahárovics szeretne önnel találkozni. Kész egy bizonyos összeget felajánlani… jó szándékú gesztusként.
„Jó szándékú gesztus.” Végkielégítést kínált az életemért, amit a fiával töltöttem.
Kinyitottam a szakácskönyvet a 112. oldalon, a „Cári halászlé” receptjénél. Rogyion ceruzával körberajzolta a sort.
„Hozzávalók: Vizahal – 1 db (nagy, zsíros). Fogassüllő – 2 db (kisebb). Vöröshagyma – 3 fej. Petrezselyemgyökér – 40 gramm.”
Ez volt a kódunk. Rogyion, aki programozói logikában gondolkodott, nagymamám receptjeit kulccsá alakította: oldalszám, tétel, szó. Mindegyik egy banki széf felé mutatott, ahol az eredeti papírok, számlák és jelszavak lapultak.
— Kszénia, hallasz? — szólt türelmetlenül az anyósom a telefonban.
— Hallak. Várom az értékbecslőt.
Délután kettőkor megérkezett az értékbecslő. Nemsokkal később, meghívás nélkül, Alevtyina Ignatyevna is belépett. Házigazdaként lépkedett.
— Itt nézze csak, tömör tölgyparketta — magyarázta. — Az ablakok délre néznek, napsütöttek.
Végigvezetett az emlékekkel teli szobákon, mintha áruba bocsátaná a múltunk darabjait. Én a konyhában ültem, könyvet lapozgatva.
— Prohor Zahárovics holnap tízkor vár az irodájában — dobta oda útközben. — Ne késs. Nem szeret várni.
Másnap megjelentem az ügyvéd irodájában. Drága hely, a város közepén. Maga Prohor Zahárovics kifogástalan öltönyben, ragadozó mosollyal fogadott.
— Kszénia Arkagyjevna, foglaljon helyet. Mint bizonyára tudja, végrendelet nincs. A törvényes örökös az édesanya, Alevtyina Ignatyevna — mondta, és elé tolt egy papírt.
— Az ügyfelem viszont nagylelkű. Kész egyszázezer rubelt adni önnek. Cserébe aláírja, hogy további igényt nem támaszt.
Százezer. Egy több tízmilliót érő ingatlanért, Rogyion vállalkozásáért, mindenért.
Rájátszottam az összetört özvegy szerepét.
— Úgy… át kell gondolnom — suttogtam.