=Anyósom a szemem láttára elégette a férjem végrendeletét, hogy anyagilag tönkretegyen. Nem tudta, hogy a valódi végrendelet a szakácskönyvemben lapul.
— Elégetem. Itt, a szemed előtt — mondta.
Alevtyina Ignatyevna hangja száraz volt, mint a megkopott pergamen. A nappali közepén állt — abban a nappaliban, amelyet Rogyionnal közösen rendezgettünk be —, kezében egy vastag, címtelen borítékkal.
Arca semmit sem árult el. A temetés óta viselt jeges nyugalom maszkként ült rajta.
— Ezt nem teheti meg — próbáltam tiltakozni, bár a hangom remegett. Tudtam, hogy képes rá. És meg is fogja tenni.
— Dehogynem, Kszénia. Én vagyok a fia anyja. Maga pedig egy hiba, amit ő elkövetett. Egy hiba, aki egy garast sem fog örökölni a fiam vagyonából.
Nem várt további szóra. Megfordult, és a konyha felé indult. Követtem, miközben úgy éreztem, a szobát egyre jobban bezárja a füst és a feszültség.
Alevtyina Ignatyevna leemelte a polcról a mély rozsdamentes tálat — abban, amelyben rendszerint tésztát gyúrtam —, a borítékot a mélyére helyezte, és előhúzta az öngyújtót.
A láng mohón kapott el a papír sarkát.
— Itt a örökséged! — sziszegte, miközben látta, hogy a tűz elnyeli a vastag lapokat. — Hamuvá. Pontosan annyit érsz.
Néztem a lángokat; tükröződtek a pupilláiban. A tekintete tiszta, zavartalan diadallal ragyogott. Meggyőződése szerint győzött: elégette a fia végrendeletét, hogy engem koldussá tegyen.
A hamu szaga belengte a konyhát. Anyósom rám pillantott, mintha könnyeket, hisztériát, könyörgést várna. Én csendben maradtam.
Eszembe jutott Rogyion hetekkel halála előtt súgott mondata: „Anya színjátékot fog rendezni, Kszjús. Megtalálja a módját, hogy nyomást gyakoroljon. Az ügyvédem, Prohor Zahárovics készített neki egy külön ‘dokumentumot’. Azt fogja hinni, hogy az az utolsó akaratom.
Játssz vele. Hadd legyen meg neki a kis, hamis győzelme.” Akkor még nem értettem teljesen a tervét, de most minden összeállt.
Alevtyina Ignatyevna a mosogatóba söpörte a fekete hamut, beindította a csapot, majd elégedetten megszárította a kezét, és fölényesen rám emelte tekintetét.
— Ennyi. Most helyreállt az igazság — jelentette ki. — Csomagolhat. Három napot adok.
Kimért léptekkel elhagyta a lakást. Biztos volt benne, hogy végleg kitörölt a fia életéből. Az ajtó csattogva záródott.
A füst keserű illatával egyedül maradtam a konyhában. Lassan odaléptem a polchoz, és a többi között leemeltem a megkopott, keménykötésű szakácskönyvet, amelyet a nagymamámtól örököltem.
Alevtyina Ignatyevna élvezte a kegyetlenségét; nem sejtette, hogy csak csalt égetett el — azt a hamis végrendeletet, amelyet a saját ügyvédje adott a kezébe.