Miközben maga elé dünnyögött, a gardróbjában válogatott, és végül a legdrágább, hibátlan szabású öltönyt húzta elő, mintha már az anyag tapintása is igazolná a saját fontosságát.
— Nos, te szerény kis feleségem, felkészültél rá, hogy a férjed ma történelmet ír? — vetette oda könnyed gúnnyal.
A dolgozószobám irányába még csak nem is pillantott. Teljes bizonyossággal vette, hogy ezúttal is engedelmesen teljesítettem a kérését, és felszámoltam a teret, amelyet ő a készülő diadal színpadának szánt.
Én eközben a konyhában ültem, kezemben egy csésze illatos zöld teával. A táblagép kijelzőjén reggeli összefoglalókat és kimutatásokat lapoztam át nyugodt tempóban, mintha ez is egy teljesen átlagos nap lenne.
Pontban kilenckor megszólalt a telefonja. Kornél kihúzta magát, megköszörülte a torkát, és olyan hangon szólt bele, mint aki sorsdöntő kérdésekről egyeztet.
— Igen, András Mezei, hallgatom! Teljesen felkészültem a megbeszélésre!
Nem hallottam, mit mond neki a vonal másik végén András, de láttam, ahogy a férjem arca fokozatosan átalakul. Az önelégült mosoly előbb elhalványult, majd értetlenség költözött a helyére, végül pedig jeges rémület futott végig a vonásain.
— Hogyhogy elmarad? — remegett meg a hangja. — De miért? Miféle váratlan körülmények?
Még néhány másodpercig hallgatott, aztán teljesen elsápadt, mintha egy pillanat alatt kifutott volna belőle minden vér.
— Ezt nem értem… Ugye csak viccel? Halló? András?
A kijelzőt bámulta. Válaszul már csak a rövid bontásjelzés szólt. Ideges mozdulatokkal újra tárcsázott. Aztán megint. „Az előfizető átmenetileg nem elérhető.”
— Ez képtelenség… — suttogta, miközben meglazította a nyakkendőjét, mintha az hirtelen fojtogatóvá vált volna. — Nem mondhatja le csak úgy… Hiszen tegnap még…
Hirtelen elhallgatott, és rám szegezte a tekintetét. A szemében kontrollálatlan düh izzott.
— Te voltál! Minden miattad van! Tegnap olyan légkört teremtettél, hogy képtelen voltam koncentrálni! Negatív a kisugárzásod! Irigy vagy a sikereimre!
Lassan, megfontolt mozdulattal tettem le a csészét.
— Ennek semmi köze hozzám, Kornél.
— Hogyne lenne! — ugrott fel. — Azonnal bemegyek az irodába, onnan felhívom vezetékesről! Kiderítem, mi folyik itt!
Úgy viharzott ki a lakásból, hogy az ajtó csattanásától megcsörrentek a vitrinszekrényben a kristálypoharak. Én meg sem mozdultam.
Tisztában voltam vele, hogy már nincs hova mennie. Az iroda bérleti szerződése az én cégemen keresztül futott, és András ma reggel 8:45-kor felmondta azt.
A következő órát munkával töltöttem. Két online megbeszélést vezettem le, majd aláírtam néhány fontos iratot. Eközben a telefonom folyamatosan rezgett Kornél üzeneteitől, amelyek egyre kétségbeesettebbek és zaklatottabbak lettek.
„Nem engednek be az irodába! A biztonsági őr szerint a cég kiköltözött! Ez abszurd!”
„A céges kártyám nem működik! Te tiltotta le?!”
„Nóra Erdélyi, azonnal válaszolj! Mi történik itt?!”
Amikor végül hazatért, a reggeli magabiztosságnak nyoma sem maradt. Az öltöny gyűrött volt, a haja zilált, a tekintete ide-oda kapkodott, mint egy sarokba szorított állaté.
— Mit tettél? — sziszegte a konyha küszöbén megállva.
— Én? Semmi rendkívülit. Egyszerűen abbahagytam azt, amit évekig automatikusan csináltam.
Úgy nézett rám, mintha idegent látna. A félelem és a zavar teljesen összekeveredett benne; képtelen volt még összerakni a szétesett mozaikdarabokat, mert az elméje elutasította a valóságot.
— Az üzletem… a kapcsolataim… a számlák… minden eltűnt! Egyetlen pillanat alatt! Ilyen nincs!
— Dehogynem — feleltem nyugodtan, félretéve a táblagépet. — Akkor, amikor az egész „vállalkozás” csak egy díszlet, amely mögött valaki más áll, és valaki más fizet.
Úgy bámult rám, mintha most látna először. És végre elkezdtek összeállni a fejében azok az addig elképzelhetetlen összefüggések: András. A pénz, ami mindig időben megérkezett. Az én feltűnő nyugalmam.
— Te… te voltál? — suttogta. — Mindvégig?
Lassan leült egy székre, mintha elgyengültek volna a lábai, és két kézzel a fejét fogta. Az a világ, amelyet saját képzeletének homokjára épített, ott és akkor omlott össze, maga alá temetve minden illúzióját.
Hosszú ideig maradt így. Én közben válaszoltam néhány munkahelyi e-mailre. A levegő sűrűvé vált, szinte nehéz volt belélegezni.
— Miért? — törte meg végül a csendet lehajtott fejjel. A hangja tompa és széttört volt. — Miért tetted ezt, Nóra Erdélyi?
— Azért, mert azt akartam, hogy boldog légy. Hogy fontosnak és sikeresnek érezd magad. Amikor összeházasodtunk, tele voltál álmokkal, de hiányoztak az eszközök. Én megteremtettem neked azokat.
— Nevetségessé tettél! — kapta fel a fejét, arcán a düh és a megalázottság könnyeivel. — Mindenkinek dicsekedtem! Én magam is hittem benne! És ez mind… alamizsna volt?
— Nem alamizsna — mondtam halkan. — Hanem támogatás. Ami idővel a hiúságod börtönévé vált.
Abban reménykedtem, hogy idővel felnősz, és valóban önálló leszel. Ehelyett egyre mélyebbre ástad magad a képzelgéseidben. A tegnap este volt az utolsó figyelmeztetés számomra, amely után már nem maradt több ok a hallgatásra.