A késő délután napsugara hosszú árnyékokat vetett a nyugodt utcára, miközben a hétéves Emma Parker hazafelé ballagott.
Rózsaszín hátizsákja oldalanként lötyögött, a félig nyitott cipzárból kilógtak a füzetek. Csíkos sálja lecsúszott a válláról, pedig többször próbálta visszahúzni.
Minden némán állt, szinte baljósan. Nem járt autó, nem látszott szomszéd, csupán a kopasz fák között susogott a szél.
Ekkor fedezte fel őt.
A feketébe öltözött férfi
Az épület kapuja előtt állt. Magas, fekete kabátot viselő alak, felhajtott gallérral, aki sálba burkolta az arcát. Már messziről érezni lehetett róla valami baljósat. Nem mozdult, figyelmesen várakozott.
Emma megállt.
Apja szavai játszottak a fejében: „Ha valami rossznak látszik, ne menj el mellette. Kapcsold fel a lámpát, csapj zajt.”
A férfi ránézett. Szemei összeszűkültek, élesek és jéghidegek voltak.
Meglépett egyet, aztán még egyet. Oldalra billentett fejjel átvizsgálta az üres utcát, mintha biztos akart volna lenni abban, hogy senki nincs a közelben.
Emma szíve a fülében vert. Tenyerét nyirkosság lepte el. A férfi felgyorsította a lépteit.
Egy pillanatnyi döntés
Visszafordult; a lépcsőház tátongó sötétsége vonzotta magához.
Egy szívdobbanás alatt az ösztöne tör elő.
Fény. Zaj. Ne maradj némán.
Emma berohant a lépcsőházba, és minden kapcsolót, amelyet elért, felkapcsolt. A folyosó pillanatok alatt fénybe úszott.
Aztán ököllel ütötte a legközelebbi ajtót. Keze remegett, de tovább kopogott.
– Segítség! Kérem, segítsenek! – kiáltotta; hangja remegett, mégis végigsípolt a lépcsőházon, akár egy sziréna.