A lagzira csak a legközelebbi hozzátartozókat hívták meg. Jura felhívta Andrást:
— Eljössz? Kevés ismerősöm van itt. Szeretném, ha megismernéd Marínát.
— Persze, tesó. Ott leszek. Ígérem.
És valóban eljött. Ajándékokkal, könnyekkel, mosolyokkal. Marina azonnal megkedvelte — nem csupán kedvessége miatt, hanem mert látta, hogyan néz rá András. Úgy, mint valaki, aki testvérként, családként tekint rá.
Néhány hónappal később Marina állandóan túl sósan kezdett enni. Jura sejtette — terhes. A teszt megerősítette. Az ultrahang pedig megmutatta: hármasikrek. Három apró élet. Marina elsápadt. „Hogyan? Alig boldogulunk ketten…” Jura megfogta a kezét:
— Ne félj. Megoldjuk. Felneveljük őket. Segítünk a mamádnak. Keresek második munkát. Ha kell, harmadikat is vállalok. Senki nem fog szenvedni.
Ábrándoztak nagy házról, kertről, gyerekekről, akik a mezőn szaladgálnak. De az álmok darabokra hulltak, amikor a nyolcadik hónapban Marinát kórházba vitték. A szülés megtörtént. És megszülettek a három apró angyal. A fotó eljutott Andráshoz; ő sírt. „Jura, apa lettél. Megcsináltad,” írta magában.
Egy hónappal később azonban tragédia történt. Jura, aki taxisofőrként dolgozott, elaludt a volán mögött. Baleset. Halál követte. Marina megkapta a hírt — és összeomlott. Mintha a világ egyszerre omlott volna össze körülötte.
András az első járattal érkezett. Ő intézte a temetést, beszélt az orvosokkal, próbálta megnyugtatni Marinát. Amikor rá nézett, Jurát látta viszont — ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, ugyanazok a kezek. Bár fájt neki, András maradt. „Nem megyek el. Megígértem.”
Kilépett a tengerészi életből. Maradt Marinával. A gyerekekkel. A gyásszal. A reménnyel.
Idővel köztük valami új nőtt — nem árulás vagy hűtlenség, hanem szerelem, ami a barátságból, a gyászból és a közösen átélt fájdalomból fakadt. Egy nap Marina azt mondta: „Elfáradtam.” Ő átölelte, és abban az ölelésben minden tisztává vált.
Amikor a gyerekek betöltötték az egy évet, Kirill — a legkisebb a hármak közül — fulladozni kezdett. A diagnózis: veleszületett szívhiba. Műtétre volt szükség — külföldön. Az ára megfizethetetlen volt. Nem volt elég pénzük. András ismerősei suttogták: „Hagyd el őket. Fiatal vagy. Építs magadnak rendes életet!”
De András egy éjszakát ébren töltött, majd leírta a történetüket — az árvaházról, Juráról, a hármasikről, Kirill betegségéről — és elküldte egy önkéntes szervezetnek. Másnap jött az első adomány. Aztán a második. És a harmadik. Idegenek álltak melléjük. Egy hónap múlva összeállt a szükséges összeg.
A beavatkozás sikeres volt. Kirill életben maradt. Felnőtt, futott, nevetett.
András ráébredt: „Tudok segíteni. Segítenem kell.” Önkéntessé vált. Alapítványt indított. Csapatot szervezett. Másokon segített.
És aztán — megtartották az esküvőt, András és Marina házasságot kötöttek. A ceremónia tele volt könnyekkel, virágokkal és napsütéssel. Mindenki azt mondta: „Ez nem csupán szerelem. Ez sorsszerű.”
És íme — újabb hír érkezett. Fél évvel később Marina azt mondta: „Még egy kisbabánk lesz.” András térdre esett, sírt: „Négyen leszünk. Négyet felnevelünk.”
Vásároltak egy háromszintes házat. Kerttel. Hintával. Gyerekszobákkal mindenkinek. És egy külön szobával — az emlékeknek. A falon két régi óra lóg — azok az árvaházi órák. Mellettük pedig Jura fényképe.
Ő velük volt. Mindig.