Volt egy másik emlék is, amelyre mindig melegen gondoltak. Párhavonta betoppant egy férfi az intézetbe — nem egy pusztán adományozó, sem nem valami dúsgazdag úr, aki csak csomagokat osztogat. Szívébe zárta a gyerekeket, őszinte, jóságos pillantással közeledett hozzájuk. Játszott velük, meghallgatta álmaikat, nevette a poénjaikon.
Egy alkalommal pedig karórákat adott Andrásnak és Jurának — nem csupán használati tárgyakat, hanem jelképeket: „Ti számítotok. Emberként tekintek rátok.” Az órák számukra szent ereklyék lettek. Még zuhanyzás és alvás közben sem vették le őket. Többek voltak egy időmérőnél — amulettek, melyek emlékeztették őket, hogy a világban létezik kedvesség.
Ahogy teltek az évek, a fiúk kamaszokká nőttek. Megérkeztek az első szerelmek, az első csalódások, az első törések a szívükben. András és Jura rendre ugyanazokért a lányokért dobogtak — ízlésük meglepően hasonló volt: magasak, élénk tekintettel, olyan mosollyal, amely még a legkeményebb jeget is felolvasztotta.
De mindig engedtek a másiknak. „Te láttad meg előbb — a tiéd legyen,” mondta az egyik. „Nem, te jobban tetszel neki — menj csak,” válaszolt a másik. A barátságuk erősebb volt, mint a testi vágyak. A nevelők aggódva figyelték őket: „Vajon képesek lesznek igazi embereknek lenni? Megtanulnak szeretni? Megtanulnak megbocsátani?”
Aztán eljött a besorozás ideje. Az orvosi bizottság mindkettőjüket alkalmasnak találta, így bevonultak. A sors, ahogy szokott, most sem volt kegyes — az ország két ellentétes pontjára osztották be őket. A búcsúzáskor úgy ölelték meg egymást, mintha testvérek lennének. Az alakulat kapujában órát cseréltek — az ajándékként kapott darabot. „Így mindig hordozunk egymásból egy darabot,” mondta Jura. „Írj. Várni fogok,” felelte András.
András beleszeretett a tengerbe, és úgy érezte, hajón kell maradnia. A hullámok, a sós levegő, az éjszakai csillagok új életet kínáltak neki. Jura közben visszatért szülővárosába. Első útja az egykori árvaházhoz vezetett. A kedvenc nevelőjük, Valerij Mihajlovics azonban nem volt ott. Egy idős takarítónő csak annyit mondott: „Nyugdíjba ment. Itt a címe.”
Jura megtalálta a megadott ötemeletes házat és megnyomta a kaputelefon gombját. Az ajtó kinyílt, és előlépett egy őszülő, mégis ugyanazon jóságos tekintettel bíró férfi. Ölelésük olyan volt, mintha apa és fia találkozott volna. A lakásban mentaillatú tea és sütemény illata terjengett. Valerij Mihajlovics két csészét töltött, majd mosolyogva szólt:
— Nézd már, micsoda férfivá nőttél! Hogy vagy, fiam?
— Valahogy… üresnek érzem magam, — vallotta be Jura őszintén.
— Figyelj csak, van egy ismerősöm, autószerelő műhelye van. Erős kezed van, eszed is van. Beszélek vele — biztos felvenne. Jó munkát ad, tisztességes bért. Aztán jöhet az albérlet, később akár saját lakás. Meg fogsz házasodni — lesz családod.
Jura bólintott. Nem habozott. Ez egy lehetőség volt, és ő megragadta.
Néhány hónappal később egy lány gördült be a műhely elé egy idős „Ladával”. Az autó akadozott, mintha kifáradt volna. Jura kiszállt, megnézte — és a szíve egy pillanatra elakadt. Ott állt Marina — magas, sűrű gesztenyebarna hajjal, a szemében valami igazán lényeges ragyogott. Megjavította a kocsit, ő pedig mosolyogva hagyta ott telefonszámát. Másnap randira hívta, és Marina elfogadta.
Szerelmük lassan, de biztosan bontakozott ki, mint a kikelet virága. Néhány hónap múltán megkérte a kezét. Térdre ereszkedve, az esőcseppek között, a szökőkút mellett. Ő igent mondott. Nevetve, sírva, hangosan, és kezei összeértek.