Egy néma, mégis rideg gyermekszállón, ahol szürke téglák és gyér napsugarak határozták meg a látképet, két fiút mindig testvérként emlegettek.
András és Jura — nem vér szerinti, hanem lélekből fakadó kötelék volt köztük. Már a legelső éveikben, a pelenkás napoktól és az első bizonytalan lépésektől fogva elválaszthatatlanokként nőttek fel, mintha egy egész kettéhasadt volna.
Kötődésük nem igényelt kimondott szavakat — ott bujkált minden tekintetben, mozdulatban, minden néma fogadalomban: „Veled vagyok. Mindig.” Egy olyan világban, ahol a melegség ritkaságszámba ment, a gyengédség pedig egy luxuscikk volt, egymásban találták meg az otthont.
A múltjuk sorsa drámai, sorsszerű tragédiákkal volt tele, mintha a végzet sötét ecsettel festette volna a történetüket. Juráék szülei egy borzalmas éjszakán vesztették életüket — azon az estén, amikor a lakás tele lett az ital és a jókedv illatával, és elfelejtették kinyitni az ablakot. Reggelre, mire a szomszédok megérezték a gáz szagát, már késő volt.
A szülők örökre eltávoztak, hátrahagyva az ötéves gyermeket a nagymamánál, akinek az volt az utolsó alkalom, hogy még élve látta őket. András egyedülálló anyától született, aki a tükörbe nézve belátta: nem tud stabil, biztos jövőt adni a fiának. Nehéz döntésként, de méltósággal adta át gyermekét az intézménynek — majd véget vetett az életének; egyetlen soros levél maradt utána: „Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam anya lenni. Legyen esélyed.”
A menhely falai között ez a két fiú az egymás támasza lett. Amikor a nevelők kiabáltak, amikor a többiek gúnyolódtak rajtuk, amikor a hideg téli éjszakák végtelennek tűntek — leültek egymás mellé, összekulcsolták kezüket, és hallgattak. Néha ábrándoztak. Egy otthonról, egy anyáról, aki megsimogatja a fejük tetejét, egy apáról, aki megtanít vezetni. De leginkább arról, hogy soha ne váljanak el egymástól.
Egy alkalommal, a kétségbeesés és a valóságtól való menekvés késztetésében olyasmire vállalkoztak, ami majdnem az intézetből való kizárásukhoz vezetett. Együtt szöktek el éjszaka, bekéredzkedtek a piacra és lopni kényszerültek — kenyeret, sajtot, egy konzerv sűrített tejet. Nem kapzsiságból, hanem az éhség miatt.
Az a meggyőződés hajtotta őket, hogy a világ szinte észre sem veszi őket. Elkapták őket, de mikor a gondozók a szemükbe néztek — a félelemmel és fájdalommal teli tekintetekbe — megbocsátottak nekik. Ez volt az egyetlen nagy kihágásuk, de soha nem felejtődött el. Hírük feljutott a felsőbb körökig is, vizsgálat indult az intézetnél, mégsem tudták szétválasztani őket.