– Ugyan, ne idegeskedj már, Katalin Fenyő, minden el van intézve! – anyám olyan hangerővel beszélt telefonon, hogy már az ajtóból tisztán hallottam. – Eszter Farkas mindent kifizetett, leszervezte, saját maga hozza el. Aztán hadd maradjon a gyerekekkel, mi mást csinálna? Úgyis egyedül van, csak punnyadna az asztalnál. Legalább valamire jó lesz.
Megdermedtem a szüleim lakásának előszobájában, kezemben a bevásárlószatyorral. Szokás szerint munka után ugrottam fel hozzájuk egy kicsit. Anyám háttal állt nekem a konyhában, és belefeledkezve nézte a telefonja kijelzőjét.
– Hat gyerek lesz, gondold csak el. Bálint Simon meg Barnabás Balog, a Gabriella Bodnár két kölyke, Anikó Tóth fia, meg még Veronika Mészáros kislánya. Eszter Farkas simán boldogul, minden szombaton az unokaöccseit meg a húgát pesztrálja. Ehhez már rég hozzászokott.
Halkan letettem a szatyrot a padlóra. Szóval így állunk. Én fizettem ki az óriási lakomát huszonöt emberre – gyakorlatilag a fél évnyi megtakarításomat. Hosszas győzködés után adtam be a derekamat: „Eszterkém, neked jó a fizetésed, csináljunk olyan bulit, amit senki nem felejt el!” Erre kiderül, hogy az egész ünnepségre szánt szerepem annyi, hogy ingyen bébiszitterkedem. A felnőttek majd vígan esznek-isznak az asztalnál, én meg valahol egy mellékszobában próbálom lefoglalni mások gyerekeit.
– Tudod te jól, az egyedülállók mindig szívesen segítenek – folytatta anyám, hangjában a legkisebb kétely nélkül. – Úgyse nagyon van hova mennie. Hozzánk legalább eljön, különben csak otthon ülne, és bámulná a tévét.
Megfordultam, és ugyanilyen nesztelenül kisurrantam, ahogy bejöttem.
A kocsiban még vagy öt percig csak ültem, és belemeredtem egy pontra a szélvédőn. Minden szombaton elhoztam a gyerekeket. István Juhász meg Orsolya Lukács reggel nyolcra hozták át Bálint Simont és Barnabás Balogot – néha fel se jöttek, egyszerűen kirakták őket a ház előtt. „Úgyis ráérsz, mi meg szeretnénk kettesben lenni, annyira kinyír ez a hét.” Én megetettem a srácokat, kivittem őket a parkba, moziba vittem őket, vettem nekik játékokat. Az egész nap ráment. Amíg a bátyámék délben keltek, vagy éttermekben ültek.
Próbáltam beszélni velük. A bátyámmal – teljes kudarc. A szüleimmel – még reménytelenebb. „Eszter, ne legyél már ilyen kicsinyes, segíts a családnak – vágta rá anyám. – Istvánnak felesége van, gyerekei, felelőssége. Te meg egyedül vagy, mi az neked?” Apám a tévét bámulva bólogatott: „Ő az idősebb, neki nehezebb. Ne válogass már.”
Egy hete utaltam át a pénzt a vendéglőnek. Anyám írt: „Ügyes vagy, mindent te fogsz intézni, harmincadikán gyere előbb, kelleni fog a segítséged.” Azt hittem, az előkészítésben számítanak rám: terítés, vendégek fogadása, ilyesmi. Mint mindenki másnál. Ehhez képest… én nekik nem is ember vagyok. Csak egy szolgáltatás.
Megrezdült a telefonom. Zsófia Török, az egyetemi barátnőm írt: „Eszter, utolsó lehetőség! Reggeli gép harmincadikán, Parád, egy négyszemélyes kis ház. Biztos nem tartasz velünk?”
Felhívtam a házhozszállítást intéző céget. Hosszú kicsöngés után végre felvették.
– A december harmincegyedikére leadott rendelésemet szeretném törölni, Péter névre szólt.