Hangjában keserűség csillant.
— De sosem késő változtatni — mondta halkan Anna. — Kezdhetjük újból. Tiszta lappal.
Valentyina Petrovna felnézett. A szemében felcsillant egy könny.
— Adtok még esélyt? Miután mindezt tettem?
— A család arra van, hogy esélyt adjon egymásnak — mondta Dmitrij.
Teát ittak a pitével. Óvatosan beszélgettek, mintha újra ismerkednének. Valentyina Petrovna a gyerekkoráról mesélt, az anyjáról, akinek zsarnoki ellenőrzése alól nehéz volt megszabadulni, és arról, mennyire észrevétlenül vált ő maga is hasonlóvá.
— Tudják, mi a legrosszabb? — kérdezte végül. — Hitettem, hogy a javatokra cselekszem. Hogy jobban tudom, hogyan kell élni. Valójában csak attól féltem, hogy egyedül maradok. Öregként, senki nélkül…
— Nem marad egyedül — ígérte Anna. — Ha tiszteletben tartod a határainkat, mi ott leszünk melletted.
Valentyina Petrovna elindult kifelé, és megölelte a menyét. Először — valóban őszintén, hátsó szándék nélkül.
— Köszönöm, hogy nem hagytátok, hogy elveszítsem teljesen a fiamat. Erős nő vagy, Anna. Dima jól választott.
Az ajtó becsukódott. Anna és Dmitrij az előszobában álltak, még mindig szinte elképedve.
— Szerinted tartós lesz? — kérdezte Anna.
— Nem tudom. De megéri megpróbálni. Végül is ő az anyám. És a te anyósod. A családunk része.
— A miénk — ismételte Anna. — Tetszik, ahogy ez hangzik.
Visszamentek a konyhába. Az asztalon ott feküdt a kulcs — a múlt jelképe, amelyben nem voltak határok és kölcsönös tisztelet. Dmitrij felkapta, és a szemetesbe dobta.
— Ha anyád jönni akar, felhív — mondta. — Ahogy normális emberek szokták.
— És mi hívjuk meg — tette hozzá Anna.
— Pontosan. Ha mi úgy döntünk.
Kint tavaszi nap ragyogott. A kis, otthonos lakásban, amelyet immár senki sem akart eladni, béke telepedett meg. Törékeny volt, frissen született, de igazi béke. Anna tudta: vigyázni fognak rá. Mindannyian. Igazi családként.