Sok oldal teljesen tönkrement, de itt-ott még kibetűzhetők voltak szavak: „nem bírok felkelni”, „várj”, „megsérültem”, „hangokat hallunk”. A kézírás minden jel szerint Márk Baloghé volt.
Egyetlen sor dermedten némította el az egész csapatot:
„Nem tudok megmozdulni.
Neki itt kell maradnia…”
A mondat hirtelen félbeszakadt.
– Márk Balogh megsérült – szólalt meg halkan Szabolcs Nagy.
– És Boglárka Kovács… ő akkor még élt.
De egyetlen holttestet sem találtak.
Még nyugtalanítóbb volt, ami a falon látszott: valaki számolta a napokat.
Három függőleges karcolás, újra és újra ismételve, végig a sziklán.
Legalább harminc jel.
Egy teljes hónap fogságban odalent.
Ahogy egyre nőtt a feszültség, a kutatást is kiterjesztették.
Ekkor bukkantak rá egy új nyomra: egy modern, frissen rögzített kötélre, amely nem tartozhatott sem a szerencsétlenül jártakhoz, sem a mentőcsapatok felszereléséhez.
– Valaki más is járt itt – mondta lassan Szabolcs Nagy, miközben a néma sziklafalat bámulta.
A hegy hallgatott.
Másnap azonban végre érkezett válasz.
A harmadik nap fordulópontnak bizonyult.
Magasan a barlang fölött, egy meredek, függőleges kürtőben a mentők halvány lábnyomra bukkantak – friss volt, nemrég keletkezhetett.
Túl friss ahhoz, hogy valakihez tartozzon az öt évvel korábbi eltűntek közül.
És túl könnyű ahhoz, hogy felnőtt hagyja.
Néhány órával később, laza kövek alól kiásva, előkerült egy apró csillag alakú medál.
Boglárka Kovács kedvence.
Az, amit soha nem vett le magáról.
Aztán olyan felfedezés következett, amelytől elnémult az egész hegyvidék.
Egy, száraz gallyakkal gondosan álcázott párkányon rozsdás fémdoboz hevert: egy elsősegély-készlet, amelyet valaki szándékosan helyezett oda.
Odabent kötszerek, gyógyszermaradványok… és műanyag fóliába gondosan összehajtogatott üzenet.
Szabolcs Nagy kihajtogatta.
A remegő betűk kétségkívül Márk Baloghhoz tartoztak:
„Ha valaki rátalál erre, segíts neki.
Nem az ő hibája.
Visszajött, de már nem ugyanaz volt.
Nemtudtunk lejutni.”