De a sors gonosz mostohájának ez még mindig nem volt elég…
A balsorsnak mindez kevésnek bizonyult. Hamarosan megjelent az öreg néném rokonsága is a küszöbön – egy néni papagájszerűen rikító, élénkvörös kosztümben, vastag sminkréteggel, és a fakó, jelentéktelen kísérője.
– A bútor mehet a szeméttelepre, a lakást rendbe tesszük – rendelkezett a cifra hölgy. – Ez a pocakos meg… ugyanoda, ahol a lom! Semmi keresnivalója itt!
El tudod képzelni? Pocakosnak nevezett engem!
És mit gondolsz? A fakó férjecskéje minden szót zokszó nélkül teljesített. Így kerültem az utcára. Pedig én nem vagyok hozzászokva az efféle élethez. Azt sem tudtam, hova mehetnék. Céltalanul kóvályogtam…
Eljutottam az élelmiszerboltig, ahol Roland bandája tanyázott. Hát, nem bírtam megállni:
– Hogy vannak a bolháitok? Ma pihenőnapotok van? Látom, jól mulattok, vakarózni sincs kedvetek.
Rögtön utánam eredtek. Én meg szokásból a saját ablakom felé sprinteltem… Teljesen elfelejtettem, hogy a nagyi már nincs, az ablak be van csukva, az út lezárva. Így hát rohantam, amerre a szemem lát. A szerencse viszont hozzám pártolt: a lábaim végül hozzád vezettek.
Hogy mi lesz ezután… fogalmam sincs.
Soma elhallgatott, és reménykedve nézett Csongorra, mintha ő tudná a világ összes kérdésére a választ. Csongor elgondolkodott.
„Én elmegyek… Talán Soma átvehetné a helyem? Miért is ne? Nagydarab, fényes szőrű… Igaz, egy kicsit pimasz. De ez orvosolható: majd tartok neki egy kis nevelőbeszédet.”
– Figyelj csak, Soma, volna egy ötletem. Mit szólnál, ha átvennéd a helyemet?
– És te hova készülsz?
– Beköltözöm a saját lakásomba. Találtam magamnak… egy saját embert.
Soma nem sokat habozott.
– Rendben! Persze, a te srácod sosem fogja pótolni a kedves nagyimat… De inkább lakom velük, mint hogy Roland kezébe kerüljek.
– Csak egyet jegyezz meg: a királyi allűrjeidet hagyd kint a küszöbön! A srácokkal legyél kedvesebb és türelmesebb: hallgasd végig a műszak utáni beszélgetéseiket, dorombolj mellettük, hogy megnyugodjanak… Mostantól te vagy a társuk, a lelki támaszuk, és még egy kis kabalaszerencse is. És vigyázz Dániellel – nem egyszerű ember… Engem ki nem állhat!
Soma figyelmesen hallgatta, és bólintott.
*****
Reggel Botond indulni készült haza, és a garázsban Csongort találta egy hatalmas, szürke kandúr társaságában.
– Ki ez itt? – lepődött meg.
A szürke odasétált, és elégedetten dorombolva dörgölőzött a lábához.
– Hát te találtál magadnak váltótársat! – jött rá Botond.
– Most már ketten vannak? – jelent meg a bejáratban Dániel.
– Nyugodj meg: az egyiket viszem magammal. A szürke pedig Csongor helyett jött, most ő fog itt dolgozni – mosolygott Botond.
És hirtelen Dániel is elmosolyodott.
– Tudod mit… nekem ez a macska még tetszik is! Nagy, tekintélyes… komoly a feje… A színe is megnyugtató… Nem olyan, mint az a ti vörös bohócotok! Pont olyan az arca, mint apámé volt!
Soma meglepetten nézett Csongorra:
„Ő lenne rám veszélyes…?”
Csongor csak megvonta a vállát: úgy tűnt, Somának sokkal könnyebb lesz beilleszkednie a tűzoltóságnál, mint valaha neki magának. És ez így volt jól…
Közben Botond elbúcsúzott az őrs minden lakójától, és a macskával együtt hazafelé indult, egy új élet felé – kettejük hosszú-hosszú sora boldog napjai felé.