Tébolyultan megijedtek, és persze rögtön hanyatt‑homlok menekülni kezdtek. Én pedig a nagyi háta mögé bújva kikukucskáltam az ablakon, és halkan kuncogtam. A tieid is tudnak ilyet?
Csongor elgondolkodott.
– Tényleg… Aligha tudnák. Meg hát idejük sincs ilyen ostobaságokra. És különösebb kedvük sem. Dániel pedig valószínűleg habozás nélkül maga adna fel engem…
De Somának erről nem kell tudnia. Nézzétek csak, milyen fontosan jár‑kel.
– Az enyéim is pajzsként állnak mellém! – jelentette ki Csongor, és elindult a garázs felé.
– Pajzsként… – morogta Soma, miközben leugrott az aszfaltra. – Nyomorult kóbor… és még neki áll feljebb…
Sietve hazaindult: a nagymamája mára májjal töltött fasírtot ígért. Soma pedig még be akart ugrani a közértbe is – hogy kicsit megpiszkálja a helyi csibészeket…
*****
Azóta alig telt el valamivel több mint egy hónap. Csongor lelkében komor, üres tátongás vert tanyát.
„Lehet, hogy Soma mégiscsak igazat mond… Egy állatnak egyetlen gazdája kell legyen. Engem meg mindenfelől kétlábúak vesznek körül – mind ismerősek, de igazán egyik sem az enyém. Olyan vagyok, mintha közös macska lennék… de valójában senkié.
Viszont ellenségem van, méghozzá nagyon is konkrét – Dániel. Aligha felejtette el a régi sérelmet. Lesben áll, szimatol… Bármelyik pillanatban lecsaphat. És akkor ki véd meg? Egyszer szerencsém volt… De másodszor már lehet, hogy nem lesz.”
Botond nem tudott a vörös kandúr sötét gondolatairól, de maga is hasonló következtetésre jutott.
– Persze, a mi részlegünkön jól él a macska… De arra gondoltam: talán haza kéne vinnem. Ki tudja, mi történik – elszökik, elveszik… Vagy éppen Dániel emlékszik a régiekre…
– Kár lesz elengedni a kabalánkat – értettek egyet a tűzoltók. – De igazad van: otthon nyugodtabb élete lenne.
Botond megörült ennek a támogatásnak, és sietett megosztani a hírt Csongorral.
– Eldőlt! Ma alszol itt utoljára! Holnap a szolgálat után együtt megyünk haza! Szeretnél az otthoni cicám lenni?
Csongor alig hitt a fülének.
„Hát tényleg meghallotta a sors a gondolataimat? Megkönyörült végre, és igazi otthont ad nekem Botonddal együtt!” – ujjongott magában, körbe‑körbe járva a gazdája lábánál, boldogan dorombolva; farka izgatottan remegett.
Ám örömét egyetlen gondolat árnyékolta be:
„És most ki fog gondoskodni a tűzoltókról helyettem? Ki hallgatja meg őket? Ki lesz a bolyhos talizmánjuk?”
De a sors ért a meglepetésekhez… Mindig volt egy tartalék terve.
*****
– Maaa! – éles sikoly hasította szét az éjszaka csendjét.
Csongor felriadt és kinézett: az üres utcán Soma száguldott, mögötte négy sovány alak rohant.
„Roland a bandájával!” – értette meg Csongor azonnal. Felugrott a nyitott ablakkal álló párkányra és odakiáltott:
– Ide! Siess!
Somát nem kellett sokat könyörögni: berontott a tűzoltóságra, összecsuklott Csongor tálkája mellett a párkányon, és lehunyta a szemét a kimerültségtől; zihált a futástól. Az üldözők nem mertek utána bemenni: kiabáltak még egy kicsit az udvaron, aztán szétszéledtek.
– Na, mondd szépen! – követelte Csongor, miután a vendég kifújta magát és ivott a tálkájából.
– Mit mondjak!.. Számomra mindennek vége… A boldogságom egy pillanat alatt összedőlt… darabokra hullott… – Soma hangja a sírástól remegett. – Meghalt a jó öreg nagymamám… Hogy szenvedtem!.. Hogy szenvedtem…