Но Botond elkapta a kezét:
— Ne merj egy állathoz akár csak hozzáérni! Magadnak köszönd, hogy Csongor megutált. Nem kellett volna bántanod. A macskák okos lények, és remek a memóriájuk.
Amíg majdnem rá nem csípted a farkát, addig mindent tűrt. De mindennek van határa — most magadnak kerested a bajt, — Botond kicsavarta a feldühödött Dániel kezéből az övet, és megfenyegette: — Csak próbáld meg még egyszer bántani a macskát — úgy rád szólok, hogy a többiek sem maradnak tétlen!
Dániel valamit morgott az orra alatt. Látszott rajta, hogy neheztel, de többé nem közeledett Csongorhoz. A kandúr is tartotta a távolságot — mindketten úgy tettek, mintha észre sem vennék egymást…
A többiek számára viszont a vörös kandúr igazi baráttá és kabalává vált, sőt lelki támaszuk lett. Egy-egy nehéz riasztás után a férfiak szerettek ölbe venni, megosztani vele, ami nyomasztotta őket, panaszkodni a sorsra, vagy csak megsimogatni a puha bundáját.
Csongor mindezt megértéssel fogadta — dorombolt, melegével vigaszt nyújtott, és otthonos érzést adott.
„Milyen szerencsés vagyok az életben” — gondolta gyakran. „Bár még kölyökként árva lettem, és sokáig kóboroltam… A sors mégis megszánt, és elvezetett ide — ebbe a csodás kis zugba, jó emberek közé… Igazi mázlista vagyok!”
De egy borús őszi napon megjelent Soma, akinek egészen más volt a világlátása…
*****
Egy reggel Csongor a garázskapunál telepedett le, ahol a piros tűzoltóautók szundikáltak, és nézte, ahogy az utolsó sárga levelek kavarogva lehullanak a hideg pocsolyákba…
— Hé te, csavargó! Hogy élsz? — egy szélesszájú, szürke csíkos kandúr ült a kerítésen, és Csongorra nézett nyílt megvetéssel.
— Te vagy a csavargó! — sértődött meg Csongor. — Különben is, éppen a házam előtt ülsz!
— Az lenne a ház? — nyújtózott egyet a jövevény, majd gúnyosan elmosolyodott. — Ez csak egy tűzoltóállomás. Az igazi otthon ennél sokkal kényelmesebb… minden földi jóval.
És ami a fő — ott lakik a nagymamám. Imád engem: első szóra felkap, annyit simogat, amennyit akarok, és finom falatokkal etet.
Még a nevemet is ő adta — Soma. Okos asszony, rögtön felismerte a különlegességemet. És neked van saját embered?
— Nekem egy egész csapat van! És mind rajonganak értem. Csak egy akad köztük, aki zsörtölődős… — Csongor bosszúsan megrántotta a farkát.
— A csapat az nem komoly. Egyetlen ember kell — olyan hűséges, hogy érted bárkinek a torkának ugrana! Mint az én nagymamám — ő mindig kiáll mellettem! — Soma kényelmesebben helyezkedett el a kerítésen, és puha farkát maga köré tekerte. — Harcias természetű ám.
Emlékszem egy esetre: egyszer ugratni kezdtem Roland bandáját a közért előtt. Imádom őket bosszantani:
„Hé ti ott! Bolhás pónihad! Sok maradékot kapargattatok ma össze?”
Hát persze, hogy Roland bandája feldühödött: mind a négynek égnek állt a szőre… és úgy iramodtak utánam! Én meg nyikk-nyaff-nyikk — egyenesen a nagyihoz, be a szellőzőablakon: „Maaaa!” — kiáltottam neki.
Az én öregem rögtön mindent megértett: kinézett az ablakon, és ahogy ráförmedt Roland cimboráira:
„Mars innen, amíg le nem locsollak!”