Csongor magában hordozta a sértettséget, de sokáig türtőztette magát. Egészen addig, amíg Dániel újra „véletlenül” rá nem lépett a farkára… Ezt a macska már nem tűrhette. Amikor Dániel riasztásra elment, Csongor úgy döntött, ősi macskai bosszút áll…
Csongor szerencsésnek tartotta magát. Csavargóként csak rövid ideig élt. Amint egyedül maradt, szomorúan és tanácstalanul kóborolt az utcán, és véletlenül jövendő otthona küszöbéhez sodródott.
– Nézd csak, micsoda takaros vörös! – hallatszott felülről, és valaki erős kezei felemelték az aszfaltról.
Megijedni sem volt ideje – egy szakállas férfi állt előtte. Innentől már késő lett volna félni: az idegen szemében jóság csillogott, és a mosolya is bizalmat keltett.
– Gyere velem, barátom. Rendes ételt kapsz. És ha akarod – maradhatsz örökre – ajánlotta a szakállas férfi.
A kismacska nem tiltakozott. Úgysem volt hová mennie, és az éhség is egyre jobban gyötörte. Így került hát egy kisebb magyar városka tűzoltóságára.
– Micsoda vörös! Tiszta láng! Hol találtad ezt a szépséget, Botond? – a keménykötésű tűzoltók meglágyultak a macska láttán, és örömmel simogatták.
A szakállas Botond mosolyogva felelt:
– Itt találtam a kapuban. Úgy ment, mint egy kis szikra a fekete aszfalton.
– Nevezzük Csongornak! – javasolta az egyik tűzoltó. – Tökéletes név a vörös barátunknak.
Mindenki egyetértett. Csongornak pedig kifejezetten tetszett a név. Így maradt hát ott…
*****
Idővel Csongor tekintélyes, gyönyörű vörös kandúrrá cseperedett – a laktanya igazi kedvencévé. A tűzoltók rajongtak érte: bőséggel etették és amennyire csak lehetett, kényeztették. Bár akadt kivétel.
– Mi ez itt? Óvoda? – háborgott az egyik alkalmazott.
Úgy hívták: Dániel Szőke, de a háta mögött mindenki csak Dánielnek vagy Patkánynak nevezte – nem véletlenül ragadt rá a gúnynév.
– Itt állattartást rendeztek! A tűzoltóság nem való háziállatoknak! Különösen nem ilyen pimasz vörös macskáknak!
Senki sem vette komolyan a szavait: jól ismerték Dániel természetét – morgós és kellemetlen alak volt, de különösebb veszélyt nem jelentett. A legtöbb, amire képes volt, némi bosszantó kisstílűség: felborított tálka vagy a macska előtt becsapott ajtó.
Csongor mindezt némán tűrte… egy ideig. Aztán Dániel egy nap megint „véletlenül” rálépett a farkára…
Ezt a macska már nem tudta megbocsátani. És amikor Szőke kiment egy riasztásra, Csongor igazi macskás bosszút állt: belepisilt a sértő fél papucsába.
Mekkora ordítást csapott Dániel visszatérve! A káromkodások záporoztak… Csongor pedig nem messze üldögélt, és élvezte az édes megtorlás érzését… egészen addig, amíg a felbőszült Szőke hirtelen a nadrágszíjához nem kapott.
– Na most aztán megállj! – dörgött a macska feje fölött; az öv süvítve vágta ketté a levegőt mellette.
Csongor úgy ugrott fel, mint akit leforráztak, és menekülni kezdett a szobából; menekülését a csörömpölő edények zaja kísérte. Még soha senki nem nyúlt hozzá bántó szándékkal… most sem sikerült.
– Hagyd békén azt a macskát! – csendült mögötte egy ismerős hang.
– Ne szólj bele, Botond! A kedvenced beleszar… – üvöltötte dühödten Dániel, és újra felemelte az övet…