– Hogy érted azt, hogy „senki”? – vonta össze a szemöldökét Réka Péter. – Több mint tíz évig éltek együtt.
– Na és aztán? Ha nem vette el, akkor nem is akarta. Ez pedig azt jelenti, hogy a lakás most már csak a miénk! Úgy értem… a tiéd!
– Szerintem – töprengett hangosan Réka Péter –, apa biztosan írt végrendeletet. Csak nem hagyná, hogy az a nő az utcán kössön ki. Ki tudja, én mit teszek majd…
– Őt ez egy cseppet sem érdekelte! Biztos vagyok benne. Neki csak munkaerőnek kellett. Semmi több. Szóval ne idegeskedj. Minden szupi lesz.
– Nem is idegeskedem – felelte Réka Péter fáradtan. – Van nekem elég dolgom nélküle is…
Ennek ellenére elment a közjegyzőhöz. Ott derült ki: létezik végrendelet, és fél év múlva fogják felolvasni.
„Mégiscsak gondoskodott róla – morfondírozott bosszúsan Réka Péter. – Na majd meglátjuk, mi lesz a vége.”
A végrendeletben Csaba Somogyi mindent Réka Péterre hagyott. Hogy miért volt erre szükség, senki sem értette – lánya amúgy is törvényes örököse volt.
Erzsébet Veres neve egyetlen sorban sem szerepelt. Pedig Rékára szállt a garázs, az autó és a bankszámla is.
A számlán lévő pénzösszeg sem volt éppen csekély: apja nyugdíjig a hadseregben szolgált.
Erzsébet számára ez derült égből villámcsapás volt. Azt tudta, hogy a lakásra nincs esélye, ezzel valahol már megbékélt. De abban szentül hitt, hogy a félretett pénzből valamennyit Csaba neki is juttat. Hiszen együtt kuporgatták össze.
És most? Mit kezdjen így az életével? Rokona nincs, senkije sincs. Már ki is nézett magának egy szerény kis lakást a város szélén, azt gondolta, a kezdeti időben a rezsivel sem lesz gond.
Hiába reménykedett…
Már a közjegyzői iroda lépcsőjén rosszul lett. Réka Péter éppen hogy elkapta a mostohaanyját, mielőtt összerogyott volna.
Az orvosok szerint még nincs minden veszve: a mozgásán is lehet javítani, a beszéde is rendbe jöhet. Csak követni kell az utasításaikat, és kitartóan gyakorolni.
Réka Péter áthurcolta magát az apja lakásába – immár hivatalosan is a sajátjába –, és nekilátott, hogy ápolja a mostohát.
Természetesen Kálmán Magyar is vele költözött.
Az, hogy a lakásban egy beteg, ráadásul „teljesen idegen” nő fekszik, borzasztóan idegesítette.
Folyton piszkálta Rékát emiatt, győzködte, hogy az asszonynak sokkal jobb helye lenne egy otthonban, de Réka meg sem hallotta. Sőt, egyre jobban haragudott rá:
– Figyelj már, mi bajod van neked? Beteg az az ember, segítségre szorul. Igaz, nem a vér szerinti anyám. Na és? Azért az apámmal hosszú éveket lehúzott. És hidd el, ez nem lehetett leányálom.
– Akarata ellenére nem élt vele – vágott vissza Kálmán Magyar. – Tudta ő nagyon jól, miért marad.
– És az, hogy engem ő nevelt fel, az nem számít semmit?
– Te mondtad, hogy gyűlölöd.
– Az régen volt. Most már felfogom, hogy ha ő nincs, ki tudja, mi lett volna belőlem.
– Ugyan már – fintorgott Kálmán Magyar. – Te magadat csináltad azzá, aki vagy! Közé semmi köze.
– A tanulmányaimat is jórészt neki köszönhetem. Úgyhogy én mindent meg fogok tenni érte, amit csak tudok.
Kálmán Magyar azonban egy szavát sem fogadta meg, és ugyanúgy folytatta a zsörtölődést, míg Réka végül gyakorlatilag kitette a szűrét a lakásból.
Erzsébetet viszont Réka szépen talpra állította. Amikor az asszony már jobban lett, így szólt hozzá:
– Maradjon itt, mintha mi sem történt volna. Tekintsük úgy, mintha nem is létezne az a végrendelet.
– Köszönöm, Réka Péter – ölelte át gyenge karjaival a mostohaanya. – De csak egy feltétellel maradok: kettesben fogunk élni.
– Ketten?
– Persze. Nincs rajtad kívül senkim a világon.
Réka Péter beleegyezett.
***
Ma is együtt élnek. Réka már régen máshoz ment feleségül, egészen más természetű férfit választott maga mellé. Két gyermekük született. „Vera nagyi”, ahogy a kicsik hívják, odavan az unokákért, rajong értük. Amiben csak tud, segít az ő Réka Péterének. Még dolgozni is visszaengedte, amikor a kisebbik betöltötte az egyéves kort.
Hát hogyne?
A fiataloknak pénzt kell keresniük, ideje volna nagyobb lakás után nézniük…
P. S. Ha tetszett a történet, nyomj egy lájkot, és iratkozz fel a csatornánkra.
Forrás