Amikor végül a mostohaanyja közbenjárásának köszönhetően mégis felvették az egyetemre, Réka Péter akkor sem enyhült meg iránta, ugyanúgy viszonyult hozzá, mint korábban.
Teltek az évek.
Az egyetem befejeződött, Réka Péter állást talált, és szinte azonnal el is költözött otthonról.
Csaba Somogyi és Erzsébet Veres kettesben maradtak. Lassan, észrevétlenül romlani kezdett a kapcsolatuk. Mintha Réka Péter hiánya felszínre hozta volna az elidegenedést kettejük között.
Addig legalább volt közös ügyük: a lány. Mostantól egymással kellett volna foglalkozniuk.
Kiderült, hogy ez korántsem megy olyan könnyen.
Csaba Somogyi egyre gyakrabban ivott, és egyre nagyobb mennyiségben. Hamar kiviláglott, mennyire agresszív, ha nincs józan állapotban.
Erzsébet Veres szerette a férfit, ezért tűrt. Többször is megpróbált beszélni Réka Péterrel, kérlelte, hogy próbáljon hatni az apjára, hátha észhez téríti. Réka Péter azonban, aki még mindig a gyerekkori sérelmeiben élt, csak megvonta a vállát:
– Nekem teljesen mindegy. A maga férje, hát bajlódjon vele maga. Vagy hagyja ott.
– Hogyhogy „hagyja ott”? Hát akkor végképp tönkremegy! – tört ki a mostohaanyjából. – Eszednél légy, kislányom, hiszen ő az édesapád!
– Nekem ő semmiféle apám – vágta rá Réka Péter.
Abban a pillanatban határtalanul büszke volt magára. Úgy érezte, végre megmutatta ennek a nőnek, „hol a helye”.
Ez az elégtétel azonban nem tartott sokáig.
Körülbelül egy hónappal később Erzsébet Veres felhívta, és közölte, hogy az apja kórházba került.
– Menj be hozzá, Réka Péter… – kérte halkan, elcsukló hangon. – Úgy tűnik, már nincs neki sok hátra.
Az a „Réka Péter” úgy hasított át a lányon, mint valami áramütés. Csak az anyja szólította így. Előtte peregni kezdtek a régi képek, gyerekkori jelenetek, és egyszerre eleredtek a könnyei.
Valami akkor és ott megmozdult benne, és végérvényesen eltolódott a helyéről.
Elindult a kórházba. Út közben magában ismételgette, maga sem tudta, kihez beszél:
– Kérlek, kérlek, gyógyuljon meg apu… csak gyógyuljon meg…
Csaba Somogyi egy hónap múlva kijöhetett a kórházból.
Erzsébet Veres és Réka Péter – bár mindketten a maguk zárt világában éltek – őszintén örültek ennek.
Az öröm azonban hamar szertefoszlott.
Csaba Somogyi érezhetően legyengült, már segítségre szorult. És ez őt dühítette, felőrölte.
Haragját – ki máson? – Erzsébet Veresen töltötte ki.
A szerencsétlen asszony kétségbeesetten próbált a kedvében járni, de bármit tett, csak gorombaságot és fenyegetést kapott cserébe. Csaba ordítozott, hogy ki fogja vágni a lakásból, mehet ahová akar, hogy csak rátapadt, mint egy pióca, és az ő nyakán élősködik. Mindezt nyers, trágár szavakkal fűszerezve, és… folyamatosan részegen.
Mintha szántszándékkal pusztította volna önmagát.
Réka Péter sokszor végignézte ezeket az ocsmány jeleneteket. Meghökkentette Erzsébet Veres tűrőképessége, de… mégis tartotta magát a távolsághoz, nem közeledett hozzá.
Aztán jött a második rosszullét. Az apja a roham után szinte teljesen mozdulatlanná vált, és így, némán töltött csaknem egy évet.
Erzsébet Veres úgy ápolta, mintha kisgyerek lenne. Az utolsó pillanatig próbálta talpra állítani.
Nem sikerült…
A temetés után Réka Péter a kilencedik és a negyvenedik napon is elment a megemlékezésre.
Mindig egyedül érkezett, pedig addigra már több mint egy éve együtt élt Kálmán Magyarral. A férfi ki nem állhatta az efféle „ceremóniákat”. Réka Péter nem vitatkozott vele emiatt: a temetésre sem jött el.
Erzsébet Veres viszont azonnal levonta a maga következtetését:
– Ne haragudj, Réka Péter – most már állandóan így hívta a mostohalányát –, de jó lenne, ha jobban megnéznéd magadnak azt a fiút. Kemény, szívtelen ember. Az ilyen a legrosszabbkor fordít hátat.
– Ehhez semmi köze – vágta oda Réka Péter, de a mondat belé égett…
Ezek a szavak sokkal később bukkantak fel benne újra, amikor Kálmán Magyar egyszer csak rákérdezett:
– Az öreged hagyott maga után végrendeletet?
– Nem tudom, soha nem említett ilyesmit.
– És ők házasok voltak? Mármint ő meg az a nő?
– Nem.
– Na, ez pompás! Akkor simán kitesszük a szűrét! Jogilag semmi köze semmihez!