– Értsd meg, rajtunk kívül senkire sem számíthatunk – mondta szomorúan az apja. – Nincs, aki segítsen. Szóval a gyerekkorodnak vége, Réka Péter. Itt az ideje felnőni…
A kislány engedelmesen bólintott. Akkor még úgy képzelte, hogy ez valami új, izgalmas közös játék lesz kettejük között…
Csakhogy ez az „új játék” egy csepp örömöt sem hozott neki.
Az apja egyre szigorúbb lett, mind jobban ellenőrizte, mit csinál, és ha valami nem sikerült, vagy csak nem úgy, ahogy ő elképzelte, máris jöttek a szemrehányások.
Amíg a vele egykorúak lent lógtak a ház előtt vagy diszkóba jártak, addig Réka Péter újra és újra felmosta a padlót, mert „kétbalkezes”, mert „lusta”, és „még a saját dolgait sem képes rendesen elvégezni”.
Sem a sírás, sem a könyörgés nem hatott az apjára. Ha kimondott valamit, annak úgy kellett lennie.
Tizenhárom éves korára Réka Péter már nem pusztán nem szerette az apját – gyűlölte. Ugyanígy gyűlölte az anyját is, aki elment, magára hagyta, és nyilván esze ágában sincs visszajönni.
Tizennégy éves volt, amikor az apja egy nőt hozott haza. Ekkor már pontosan értette, ez mit takar.
– Ismerkedjetek meg, ő itt Erzsébet Veres – mutatta be a nőt Csaba Somogyi. – Innentől ő is velünk fog lakni.
– És anya? – kérdezte Réka Péter.
– Úgy döntött, hogy ott marad – vágta rá az apja rezzenéstelen arccal.
– Ő mondta ezt neked?! – tört ki a lányból. – És én?! Rólam megfeledkezett?! Csak úgy eldobott magától?!
A következő pillanatban Réka Péter teljesen kiborult. Az apja ahelyett, hogy megnyugtatta volna, jéghideg hangon közölte vele:
– Fogalmad sincs, hogyan kell viselkedni. Szégyellem, hogy ilyen lányom van. Menj a szobádba. Akkor gyere elő, ha már összeszedted magad.
Réka Péter szinte egész éjjel zokogott. Senki nem jött be hozzá, hogy legalább egy vigasztaló szót mondjon.
Így aztán Erzsébetet már az első perctől fogva megutálta.
Az új „háziasszony”, vagyis szépanyja, cseppet sem bizonyult engedékenyebbnek, mint Csaba Somogyi.
Mindenben az apja pártját fogta, egytől egyig helyeselte a döntéseit és azokat a módszereket is, ahogy a lányát nevelte. Különösebben nem piszkálta Réka Pétert, de egyszer sem állt mellé, soha nem vette védelmébe.
Az apa megkövetelte, hogy Réka Péter továbbra is ugyanúgy részt vegyen a házimunkában, Erzsébet pedig azonnal kiosztotta a feladatokat. Ha Réka Péter valamivel nem boldogult, a nevelőanyja egyáltalán nem sietett segíteni.
Végül oda jutottak, hogy a házban immár két „nevelő” működött, akik tökéletes összhangban fújták ugyanazt a nótát.
Réka Péter alig bírta. Elég volt, hogy az édesanyja elhagyta, most még ez a „másik” is a nyakába szakadt.
Időnként nem bírta tovább, és gorombán odaszólt Erzsébetnek, az viszont valamiért soha nem panaszkodott miatta az apjának. Réka Péter nem értette, miért, és bebeszélte magának, hogy ez a nő talán bűntudatot érez.
Közben teltek az évek.
Elvégezte a gimnáziumot, beadta a jelentkezését az egyetemre. Államilag finanszírozott helyre nem vették fel, csak fizetős képzésre jutott be.
Az apja kijelentette, hogy egy fillért sem hajlandó fizetni a taníttatásáért:
– Ha nem tudtál rendesen bekerülni, akkor dolgozni fogsz – vetette oda elégedetlenül.
Ekkor történt először, hogy Erzsébet ellene szegült:
– Nem, Csaba, a lány tanulni fog. Egy nő diploma nélkül elveszett. Megoldjuk valahogy, összeszorítjuk a fogunkat.
Réka Péter szó szerint megdöbbent. Ilyesmit nem várt volna a mostohájától. Igen, már kifejezetten így gondolt rá – mostohaanyaként –, mert addigra már megtudta, hogy az édesanyja meghalt. Teljesen véletlenül szerzett erről tudomást. Egy részletfoszlányt hallott meg a beszélgetésükből:
– Mikor mondod el neki? – kérdezte Erzsébet.
– Valószínűleg már sejti. Minek bolygatni a múltat?
– Nem, Csaba, kötelességed, hogy őszinte legyél vele. Te mondd el neki. Egyedül. És ha kell, sírjatok együtt…
Akkoriban Réka Péter csak még jobban megneheztelt Erzsébetre, mintha mindez az ő bűne lenne…