– Lesz még rá alkalom, biztos vagyok benne. – bólintott Péter, majd dühösen félredobta a telefont. – Csak az bosszant, hogy anyám mindent mindig csak György Szűcs kedvéért tesz. – A férjem aztán egész este levert hangulatban járkált fel-alá.
Nagyon bíztam benne, hogy ezzel véget érnek az anyósom „meglepetései”, de tévedtem. Néhány héttel a lakásról szóló hír után a nyugalmunkat egy kitartó, szinte követelőző csengőszó zavarta meg. Kimentem ajtót nyitni, és a küszöbön ott állt Katalin Fekete: az egyik kezében hatalmas sporttáska, a másikban gurulós bőrönd.
– Gyertek le, segítsetek felcipelni a cuccokat az emeletetekre, ezentúl nálatok lakom – jelentette be ünnepélyesen.
– Péter! – kiáltottam be a lakásba, miközben eszemben sem volt beengedni az asszonyt.
– Mi folyik itt? – kérdezte a férjem, ahogy kilépett a szobából, és döbbenten végigmérte az anyját.
– Fiam, tedd már helyre a feleségedet, itt tart a küszöbön! – panaszkodott Katalin Fekete sértődött arccal.
– Anyukád közölte, hogy hozzánk költözik – foglaltam össze Péternek a helyzetet.
– Tessék? Mégis miért? – nézett a férjem hitetlenkedve az anyjára.
– Hát megmondtam neked: a lakás most már György Szűcsé, hadd lakjon ott egyedül, rendezze a magánéletét, én pedig ezentúl veletek maradok.
– Ez aztán a remek ötlet! – fakadt ki Péter ingerülten. – Tehát a lakás György Szűcsé, mi meg kapunk cserébe egy plusz lakót?
– Nem szégyelled magad? Én vagyok az anyád! – háborgott az anyósom.
– Mégis hogyan képzelné el az együttélést? – szálltam be a vitába. – Az egyik szobában mi vagyunk Péterrel, a másikban János, és maga hová férne?
– Jánossal vígan elleszünk ketten, egy ekkora gyereknek nem kell külön szoba.
– Márpedig neki szüksége van a saját terére – vágtam vissza.
– Ugyan már, miért lenne olyan nagy ügy?! – robbant fel Péter. – Ha egy egész családi házunk lenne, akkor sem engedném ezt. Vedd a bőröndjeidet, és irány György Szűcs, nálunk nem fogsz lakni.
– Hogy képzeled te ezt…
– Nagyon is egyszerűen – lépett oda hozzá Péter. – Na gyere, segítek visszapakolni mindent az autóba – mondta, és megpróbálta kivenni a bőröndöt Katalin Fekete kezéből.
– Csak úgy simán kiraksz az ajtón? – meredt rá dühösen az anyja.
– Pontosan. – Péter megnyomta a lift hívógombját. – A feleségem úgymond rossz, én sem vagyok minta fiú, akkor mégis minek élnél velünk?
– Tényleg, Katalin Fekete, maga sem érezné jól magát, ha nap mint nap néznie kellene a vad, majomszerű viselkedésemet. Kímélje meg magát ettől – tettem hozzá gúnyos félmosollyal.
– Ezt nem bocsátom meg nektek, hogy így dobtok ki az utcára!
– Nem az utcára, hanem a saját lakásodba – pontosította Péter, miközben betuszkolta a bőröndöt a liftbe.
Katalin Fekete még jó ideig nem akart lenyugodni: kiabált, hogy ezt nem tehetjük meg vele, hogy mi egy család vagyunk, és hogy így nem bánhatunk vele, meg hasonló szólamokkal próbált hatni ránk. Szerencsémre Péter hajthatatlan maradt, és egyetlen érzelmi zsarolásnak sem dőlt be. Amikor leért vele, kiderült, hogy lent egy nagyobb teherautó várakozik, roskadásig megpakolva dobozokkal – ennyi holmival készült beköltözni hozzánk az anyósom. A végén aztán minden motyó szépen visszakerült az autóba, és György Szűcsnek még hosszú ideig tartott, mire mindent visszahordott a lakásukba.
Ez az eset végleg megerősítette Pétert abban, hogy az igazi családja mi vagyunk Jánossal. György Szűcsnek volt annyi arcátlansága, hogy felhívja és ordibálni kezdjen vele: szerinte Péternek semmi joga nem volt kidobni az anyját, és hogy ő, mármint György Szűcs, szintén szeretne végre gondtalanul élni, de Péter miatt ez nem fog sikerülni. A férjem szó nélkül végighallgatta az öccse szemrehányásait, majd sok szerencsét kívánt neki a közös élethez az anyjukkal, és bontotta a vonalat.
Az, hogy megromlott a viszony a rokonsággal, csekély ár volt a szabadságunkért – Péter pontosan tudta ezt. Csalódott lett ugyan a szüleiben és a testvérében, viszont a mi otthonunkban végre minden a helyére került. Sikerült megőriznünk a saját kis világunkat: egy olyan békés, meghitt teret, ahol jól éreztük magunkat, és ahol nem jutott hely kiabálásnak, szemrehányásnak és örökös veszekedéseknek.