Alig bírtam türtőztetni magam, hogy ki ne tegyem az anyósomat a házból; ezúttal már minden határt átlépett a sértegetéseivel, de összeszorított foggal végigcsináltam. Most már volt a kezemben bizonyíték arra, hogy Katalin Fekete hazug, kétszínű ember, így Péter többé nem vádolhat azzal, hogy túlzok. Mintha csak a kedvemért csinálta volna, anyósom erre a videóra rákapcsolt, és megmutatta a „legszebb” oldalát. Egész este alig vártam, hogy a férjem hazaérjen, annyira szerettem volna mielőbb bebizonyítani neki, hogy igazam van. Végre meghallottam a bejárati ajtó nyitódását, és sietve kiszaladtam az előszobába.
– Szia. – odaléptem hozzá, és puszit adtam Péter arcára.
– Szia. Anyu már elment? – kérdezte a férjem, miközben kibújt a kabátjából.
– Hála az égnek, igen. – feleltem.
– Már megint kezded? – Péter arca egy pillanat alatt elkomorult.
– Igen, de most végre magad is látni fogod, hogy nem ok nélkül beszélek így róla. – elindítottam a felvételt, és a kezébe nyomtam a telefont.
Ahogy nézte a bizonyítékot, az arcvonásai lassan átrendeződtek. A hitetlenkedést felváltotta a döbbenet, aztán a düh, végül pedig valami eltökéltség jelent meg rajta.
– Most már elhiszed nekem? – kérdeztem reménykedve.
– Ha ezt valaki mástól kaptam volna, azt hinném, hogy az egész csak egy ügyes hamisítvány. – mondta Péter, miközben visszaadta a telefont. – Hogy volt képes ilyeneket a szádba vágni?
– Nagyon gyakran sérteget, de amint te beteszed a lábad, azonnal átvedlik a mintafeleségből mintaanyává.
– Szerelmem, bocsáss meg, hogy nem hittem neked. Tényleg elképzelni sem tudtam, hogy idáig elmegy.
– Semmi baj, érthető. – válaszoltam, belül elégedetten, hogy végre sikerült őt magam mellé állítanom.
– Beszélni fogok vele, ilyen többé nem fordul elő. – ígérte Péter.
És tartotta a szavát: leült az anyjával beszélni. Nem említette neki, hogy felvettem a jelenetet, ezért Katalin Fekete mindent bevetett, hogy meggyőzze: én csak kitaláltam az egészet, hogy összeugrasszam őket. Ez az újabb hazugság csak még jobban felbőszítette Pétert, és közölte vele, hogy ezek után nem tud vele úgy érintkezni, mint régen. Innentől kezdve a mi családunk és Katalin Fekete kapcsolata alaposan megfogyatkozott, aminek én kimondottan örültem. A szombat többé nem számított a hét legrosszabb napjának, és a lelkiállapotom látványosan rendeződött.
Egy este megcsörrent Péter telefonja, a kijelzőn Katalin Fekete neve villant fel. Kíváncsian odapillantottam, ő pedig, ahogy ezt észrevette, megnyomta a hívásfogadást és bekapcsolta a kihangosítót.
– Szia, Péter, ügyben hívlak. – szólalt meg az anyósom hangja.
– Igen, anya, történt valami? – érdeklődött Péter.
– Semmi különös, csak közölni akartam veled, hogy holnap megyek a közjegyzőhöz, és György Szűcs nevére íratom a lakásomat.
György Szűcs Péter öccse volt. A férjem sokszor panaszkodott nekem, hogy az anyja mindig is Gyurit szerette jobban, és gyerekként ez rengeteg könnyet okozott neki.
– Nem mondhatnám, hogy megleptél. – reagált hűvösen Péter.
– Nektek Vivien Naggyal van saját lakásotok, Gyurika meg semmivel nem rendelkezik, ez így nincs rendben.
– Persze, én meg gürizek éjjel-nappal, hogy törlesszük a közös lakásunk hitelét Vivien Naggyal, György Szűcsnek meg minden az ölébe hullik. – már nem tudta teljesen visszafogni magát Péter.
– Jaj, ne játszd itt a mártírt, a feleséged neked úgyis fontosabb az anyádnál, ezt már bebizonyítottad. – csattant fel Katalin Fekete.
– Rendben, anya, világos. Írasd csak át rá a lakást. – zárta le Péter.
– Na, így beszél egy rendes fiú. Szia, fiam. – és bontotta a vonalat.
– Ne rágódj rajta, majd kinyögjük a hitelt a mi kis két szobásunkért, és minden a helyére kerül. – próbáltam megvigasztalni a férjemet.