– Apa! – János, ahogy meglátta az apját, kirántotta a kezét a nagymamája szorításából, és teli erőből felé szaladt.
– Szervusz, kisfiam! – Péter felkapta Jánost, felemelte és erősen magához ölelte.
– Péter, már nem is reméltük, hogy ma még betoppansz – lépett feléjük ragyogó mosollyal Katalin Fekete. – Egész nap együtt vagyunk Vivien Naggyal, sokkal könnyebb neki a gyerekkel, ha van, aki segítsen – tette hozzá, miközben mellém lépett, és a vállamra tette a kezét.
– Ügyesek vagytok mind a ketten, én meg ma még szünetet sem tartottam, szombaton jó pénzt lehet keresni – felelte Péter, és visszatette Jánost a földre.
– Jól teszed, fiam, dolgozz csak szorgalmasan – bólogatott elégedetten az anyóson.
Annyi éve ismerem már ezt az asszonyt, mégis újra és újra meg tud lepni a színészi tehetségével. Ahogy Péter feltűnik a közelben, Katalin Fekete azonnal átlényegül: a mindennapok acsarkodó, kötözködő anyósából egyszerre lesz a „szíve-arany” nagymama, aki kész azonnal a segítségemre sietni, és rajong a menye után. Nem csoda, hogy Péter szerint csak túlzok, amikor panaszkodom rá, és szerinte semmi közük a valósághoz az észrevételeimnek.
– Na, hogy voltatok nélkülem? – kérdezte Péter, miután hazajött, és hazafuvarozta Katalin Feketét a saját lakásába.
– Elvoltunk, csak éppen anyukád megint elégedetlen velem – sóhajtottam. A vele töltött egész nap után annyi szemrehányást kaptam, hogy egyszerűen képtelen voltam nem beszélni róla a férjemnek.
– Ugyan már, ne túlozz, odavan érted, állandóan dicsér téged – ingatta a fejét, és megint nem hitt nekem Péter.
– Jó lenne, ha akkor néha nekem is mondana valami kedveset. Mert rajtam kívül mindenkinek osztogatja a dícséreteket, nekem meg csak a sértegetés jut.
– Sértéseket? – kérdezte hitetlenkedve Péter. – Biztos félreérted, amit mond.
– Tudod, a „felelőtlen” meg a „szétszórt” elég egyértelmű kifejezések.
– Képtelenség, nem hiszem el, hogy anyu ilyet mondott volna neked.
– Azt feltételezed, hogy hazudok neked? – csattantam fel, fájt a bizalmatlansága.
– Jól van, elhiszem – javította ki magát gyorsan Péter, de láttam rajta, hogy valójában továbbra sem változott meg a véleménye.
„Semmi baj, majd bebizonyítom neked” – fogadtam meg magamban, és nem folytattam a vitát. Akármennyire is volt velem barátságtalan, Jánost Katalin Fekete valóban nagyon szerette, és gyakran átjött hozzánk szombatonként, hogy együtt legyen az unokájával. Nekem ezek a szombatok jelentették a hét legnehezebb napját: Péter dolgozott, én pedig egyedül maradtam az anyósommal és a véget nem érő szemrehányásaival.
– Töröld már rendesen azokat a poharakat, nem látod, hogy csíkos marad az üveg? – kezdte megint a magánszámát Katalin Fekete.
– Ha nem tetszik, ahogy csinálom, nyugodtan elmosogathatja maga is az egészet – vágtam oda ingerülten.
– Rendetlen vagy, és még modortalan is – vágta rá az anyósom, majd odalépett a mosogatóhoz. – Menj arrébb, nem fogom hagyni, hogy az unokám koszos edényből egyen – mondta, és nekiesett a poharaknak, gondosan, szinte mániákusan áttörölve őket egy száraz konyharuhával.
Katalin Fekete megállás nélkül beszélt, egy perc szünetet sem tartott a szidalmazásban. Miközben hallgattam a tirádáját, bevillant egy remek ötlet: óvatosan a kezembe vettem a telefonomat, és észrevétlenül elindítottam a videófelvételt, hogy aztán majd mindezt megmutathassam Péternek.
– Mintha Péter valami barlangból szedett volna elő téged, semmi alapvető készséged nincs – folytatta kíméletlen monológját.
– Szerencse, hogy maga itt van, nélküle meg se tudnánk élni – jegyeztem meg szándékosan gúnyos hangon, hogy ráhagyjam a szerepét.
– Csodát! Csak nem támadt végre valami értelmes gondolat abban az üres fejedben? – vágott vissza durván Katalin Fekete, és még több mosogatószert nyomott a szivacsra. – Régóta lehetne belőled tisztességes háziasszony, ha akarnád, de nem, te inkább tovább gyötröd a fiamat meg az unokámat ezzel a majomszerű viselkedéseddel.
– Majomszerűvel? – kérdeztem vissza.
– Igazad van, a majmok még nálad is tisztábbak.