Szavak nélkül maradtam, amit láttam, sokkal inkább emlékeztetett valamiféle lidérces álomra, mint valóságra. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy mindez tényleg velem történik. Előbb az a tökéletes színjáték, aztán meg ez… Már azt sem tudtam, mivel lehetne még meglepni.
A férjemmel lassan tíz éve vagyunk együtt, de ez idő alatt a viszonyom az anyósommal egy fikarcnyit sem javult. Fogalmam sincs, mivel bántottam meg ennyire, de az biztos, hogy békén hagyni semmiképp nem akar. Péternek ritkán panaszkodtam az anyjáról, csak akkor, amikor már nagyon messzire ment. Ő azonban rendre azt hitte, hogy túldramatizálom a dolgokat, mert előtte Katalin Fekete mindig mintaszerű, szelíd anyós szerepét játszotta.
– Hogy tudott az én fiam beleszeretni egy ilyen trehány nőbe? – szokott nekem nekiesni Katalin Fekete, valahányszor Péter nem volt otthon. – Minden alkalommal, amikor ide belépek, rosszul vagyok attól, amit látok.
– Őszintén, nem értem, mire gondol – válaszoltam ilyenkor tanácstalanul. – Nálunk rend van, tisztaság, a holmik a helyükön.
– Na, az látszik, hogy te semmit sem veszel észre. Ha észrevennéd, ez az egész itt nem így nézne ki – legyintett, majd körbemutatott a szobán, amely szinte csillogott a tisztaságtól.
Amikor megtudtam, hogy gyereket várunk Péterrel, titkon abban reménykedtem, hogy Katalin Fekete végre meglágyul, és nem fog többé minden apróságba belekötni. Ehelyett mintha új erőre kapott volna: a támadásai egyre durvábbak lettek, és egyre sűrűbben ismétlődtek.
– Ilyen hozzáállással vajon miféle embert fogsz felnevelni? – siránkozott, amikor látta, hogy nyugodtan viselem János hisztijét. – Az egész utca tőle visszhangzik, nem gondolod, hogy ideje lenne szájon vágnod?
– Katalin Fekete, gyereket nem verünk. Én soha nem fogom megütni a fiamat – feleltem csendesen, de határozottan.
– Ugyan már, mit értesz te a gyerekneveléshez? Jobb lenne, ha rám hallgatnál. Kettőt is felneveltem, normális felnőttek lettek belőlük – vágott vissza.
– Óvodapedagógusként dolgozom, van szakirányú végzettségem. Komolyan gondolja, hogy nem értek a gyerekekhez? – kérdeztem, finom iróniával a hangomban.
– Téged ismerve inkább bele sem merek gondolni, hogyan tanultál. Megbízhatatlan és szétszórt vagy – folytatta a hadjáratot ellenem.
– Miért bánik velem ennyire igazságtalanul? – próbáltam már sokadszor őszintén beszélni vele.
– Én csak a javadat akarom. Te vagy túl makacs ahhoz, hogy ezt felfogd – zárta rövidre.
Közben János végre abbahagyta a sírást a meg nem vett játék miatt, így együtt indultunk tovább a játszótér felé.
– Csak nem megint késik Péter? Meddig kell még rá várnom? Megígérte, hogy hazavisz kocsival – pillantott az órájára Katalin Fekete.
– Valószínűleg sok a fuvar. Tudja, az ő munkaideje teljesen kiszámíthatatlan – magyaráztam.
– Nem értem, miért kapaszkodik ennyire ebbe a munkába. Rég találhatott volna valami normálisabb állást, mint a taxisofőrködés – morgott elégedetlenül.
– Próbálkozott mással is, de mindenhol kevesebb fizetést ajánlottak. A lakáshitelre még egy rakás pénzt kell visszafizetnünk a banknak, most nem engedhetjük meg magunknak, hogy váltson – válaszoltam, kicsit fáradtan.
– Rossz anya vagy, rossz feleség, még a férjedet sem tudod rendesen ösztönözni – summázta, majd ott hagyott, és Jánoshoz lépett, aki boldogan túrta tovább a homokot.
„Mikor fogja végre elfogadni, hogy Péter velem érzi jól magát, és az ő véleménye senkit sem érdekel?” – töprengtem magamban, miközben figyeltem, ahogy Katalin Fekete idegesen próbálja lesöpörni Jánosról a homokot.
– Na, ki hiányzott? Itt vagyok! – csendült fel mögöttem Péter vidám hangja.
– Végre! Már azt hittük, sosem érsz ide – fordultam felé megkönnyebbülten.