Olga lehunyta a szemét. Tehát így. Lena az anyjához költözött, elhagyta az albérlet fizetését, csökkentette a kiadásait, miközben Olga kártyájáról étterembe, ruhára és szórakozásra költekezett.
— Köszönöm, Galina Petrovna. Intézkedem.
— Olya, várj. Ne hidd, hogy tudtam róla. Soha…
— Tudom. Ne aggódjon. Nem az ön hibája.
Olga letette a telefont és sokáig mozdulatlanul ült. Aztán megnyitotta a bankalkalmazást, megtalálta Lena kártyáját, és letiltotta. Három érintés. Kész.
— Hogy merted letiltani a húgom kártyáját?! — ordította Makszim, a nappali közepén állva.
Olga nem kelt fel a kanapéról. Csak nézte őt — azt a férfit, akivel tíz éve élt, akitől gyerekük született, akivel otthont építettek. Most meg rajta kiabál egy lány miatt, aki becsapta őket.
— Nem hagyom, hogy kihasználjanak — mondta halkan, de határozottan.
— Mi? — Makszim láthatóan megzavarodott a válasz miatt.
— A húgod hazudott. Az anyádnál lakik, nem fizet semmit, és a pénzt, amit neki adtunk, szórakozásra költötte. Felhívtam Galinát. Mindent megerősített.
Makszim ajka nyílt, majd bezárult. Próbált válaszolni, de nem talált szavakat.
— Te… felhívtad anyámat? Ellenőrizted?
— Persze, mert te nem hittél nekem. Amikor elmondtam, hogy láttam Lenát az étteremben és a plázában, rögtön őt védeni kezdted. Nem engem.
— Ő a húgom!
— És én ki vagyok? — Olga felállt, hangjában acél volt. — A feleséged. A fiunk anyja. Az, aki az elmúlt fél évet dolgozott, hogy eltartson minket. És ahelyett, hogy meghallgattál volna, inkább egy lányt védtél, aki cinikusan kihasznált minket.
Makszim elsápadt.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Azt — lépett közelebb Olga —, hogy ha folytatod azt, hogy azokat védesz, akik kihasználnak minket, nemcsak Lena kártyáját tiltom le. A tiédet is.
— Ezt nem teheted…
— De igen. Ez az én számlám. Én keresem a pénzt. Én döntöm el, kinek és mire adok.
Makszim némán állt, szavak nélkül. Olga látta szemében a büszkeség, a sértettség, a düh és végül a felismerés kusza küzdelmét. Lassan, fájdalmasan megértette, hogy igaza van.
— Lena becsapott minket — folytatta Olga nyugodtabban. — Téged is, engem is és anyádat is megtévesztette. Nem arra költötte, amire kaptuk. És minek engem támadtál? Nem játszom tovább ebben a játékban.
— Én… — Makszim végigsimította az arcát. — Nem tudtam.
— Tudtad volna, ha az elejétől meghallgatsz.
A férfi leült, lehajtotta a fejét. Olga továbbra is állt, felülről nézte. Nem érezte a győzelem ízét, csak fáradtságot.