Aznap este, miközben Makszim a focit nézte, Olga mellé ült.
— Max, beszélnünk kell.
— Most? — anélkül, hogy a képernyőről felnézett volna, kérdezte a férfi.
— Igen. Lenáról.
Végre odafordult.
— Mi történt?
— Láttam őt. Kétszer. Az étteremben a barátnőivel, aztán a bevásárlóközpontban, tele szatyrokkal.
Makszim összeráncolta a homlokát.
— És?
— Hogyhogy „és”? — próbált higgadt maradni Olga. — Mi fizetjük neki az élelmet és a lakást, ő meg ezres éttermekben ül és márkás ruhákat vesz.
— Olya — sóhajtott Makszim, mintha egyszerű igazságot magyarázna egy gyermeknek — lehet, hogy a barátnők fizettek. Nem láttad, ki állt a számla mögött. A vásárlás pedig… ő azt mondta, leárazás volt. Mit akarsz, hogy rongyokban járjon?
— Azt akarom, hogy ne hazudjon.
— Nem hazudik! — kiabált Makszim. — Csak te vagy elfogult vele!
— Én? — Olga érezte, hogy valami belül elpattan. — Én, aki beleegyeztem, hogy segítünk neki, elfogult vagyok?
— Te mindig a legrosszabbra gondolsz! Nem kérdeztél, nem tisztáztad — vádaskodott azonnal.
Olga felállt.
— Tudod mit, Max? Rendben. Legyen, ahogy akarod.
Bement a hálóba, becsukta az ajtót és leült az ágy peremére. Először érezte házasságuk alatt, hogy Makszim nincs az oldalán. Ha választania kell a felesége és a családja között, mindig a családot választja.
Másnap felhívta az anyósát. Galina Petrovna egyenes, gyakran igazságos asszony volt. Ha valaki kimondta az igazat, ő megmondta.
— Galina Petrovna, jó napot kívánok. Hogy van?
— Szervusz, Olya, drágám. Valahogy elvagyok. És te?
— Jól. Szeretnék kérdezni valamit… Lena sokat van önöknél?
Csend.
— Miért kérdezed?
— Csak érdeklődöm.
— Olya — komolyabb lett Galina Petrovna hangja — Lena nálam lakik. Már három hete.
Olga megdermedt.
— Lakik? Úgy érti… hozzánk költözött?
— Persze. Azt mondta, ti meg Makszim nem akartok már segíteni, ezért ki kellett jönnie az albérletből. Én meg befogadtam. Hova tegyem, mindenképp a lányom.
Bentről minden jéghideggé vált.
— Galina Petrovna, mi nem tagadtuk meg a segítséget. Én külön kártyát csináltattam neki, hogy ki tudja fizetni, amire szüksége van.
A vonal másik végén döbbenet ült.
— Te… mit tettél? — kérdezte végül. — Miféle kártyát?
— Élelmiszerre, lakbérre, közlekedésre. Makszim kérte, hogy segítsünk, én pedig beleegyeztem.
— Oljenyka… — a hangja megremegett —, ő nekem egy fillért sem adott. Sem ennivalóra, sem rezsire. Nálam lakik, az én költségemen, és még csak fel sem ajánlotta, hogy hozzájáruljon. Azt hittem, tényleg nincs pénze!