Olga nem válaszolt, visszatért a hagymaaprításhoz. Belül azonban motoszkált valami rossz érzés, amit igyekezett elnyomni.
Az első hónap simán telt. Olga olyan határt állított be, amiből Lena kifizette a szerény garzonalbérletet, tudott ennivalót venni és utazni. Egyszerűen, de tisztességesen.
Lena néha köszönetet küldött a családi csoportba: „Nagyon köszönöm, megmentettetek”, „Nem tudom, mi lett volna velem nélkületek”. Makszim elégedett volt, Olga megnyugodott. Minden a terv szerint ment.
Aztán jött az este a „Grand Palace”-ban.
Olga egy kollégájával találkozott; bor mellett beszélték át az új projektet. Az étterem nem volt olcsó — átlagban háromezres számlák voltak per fő. Olyan hely, ahová ünnepelni vagy üzletet tárgyalni járnak.
Amikor elhaladt egy panorámaablak melletti asztal mellett, ismerős nevetés ütötte meg a fülét. Reflexből fordult hátra. Az asztalnál, mely tele volt tésztával, tengeri fogásokkal és egy palack fehérborral, Lena ült. Új ruhában, három barátnője társaságában. Vidáman beszélgettek, nevetgéltek, láthatóan gondtalanok voltak.
Olga megdermedt. Pillanatra habozott — odamegy vagy sem. Végül úgy döntött, nem érdemes. Visszament a saját asztalukhoz.
— Minden rendben? — kérdezte a kolléga.
— Igen — bólintott Olga. — Minden rendben.
De valójában nem volt az.
Aznap este nem említette Makszimnak. Talán tényleg kikapcsolódás volt, talán a barátnők fizették. Vagy egy születésnapot ünnepeltek. Nem akart gyors következtetéseket levonni.
De a kétely megtelepedett.
Legközelebb a bevásárlóközpontban találkozott Lenával. Szombat délben volt; Olga ágyneműt vett, amikor a ruhabolt kijáratánál meglátta a jellegzetes alakot. Lena két nagy szatyorral a kezében telefonált, elégedettnek tűnt.
Ezúttal Olga odalépett.
— Lena?
A lány összerezzent, majd megfordult. Az arcán egy pillanatra riadalom suhant át, de gyorsan összeszedte magát és mosolyt erőltetett.
— Olya! Szia! Micsoda véletlen!
— Szia — Olga a tele szatyrokra bökött. — Vásároltál?
— Á… igen, ez… — Lena eltűnődött. — Nagy leárazás volt, nem tudtam ellenállni. Pólók háromszázért, farmerek alig valamiért.
— Értem — Olga erőltetett mosolyt mutatott. — Ügyes. És… találtál már munkát?
— Még nem — Lena lehajtott fejjel válaszolt. — De dolgozom rajta, tényleg. Már több interjún is voltam.
— Sok sikert — mondta Olga.
Búcsút intettek, de Olga belül összeszorult. Leárazás persze, lehet. A boltban tényleg szoktak akciók lenni. Csakhogy a szatyrok tele voltak, és Lena nem úgy nézett ki, mint aki szűkölködne.