— De hát nem vagyok én tolvaj! — háborodott fel Margit. — Nekem is van házam a faluban, meg a saját városomban is! Mit gondolnak, rabolni jöttem ide?
A rendőr higgadtan, de ellentmondást nem tűrően felelt:
— Asszonyom, senki sem állította, hogy lopni akart. De ez az ingatlan jogilag az édesanyáé. Ön pedig önkényesen kicserélte a zárakat, és gyakorlatilag kizárta a tulajdonost a saját házából. Ezt nem teheti meg.
Margit még próbált tiltakozni, gesztikulált, érvelt, hogy „családon belüli dologról” van szó, meg hogy „úgyis mind egy helyre megy a vagyon”. A rendőr azonban félbeszakította:
— A családi viszonyok most mellékesek. A tulajdoni lap egyértelmű, a ház nem az ön nevén van. Kérjük, haladéktalanul ürítse ki az ingatlant, és adja vissza a kulcsokat.
Valéria némán, lesütött szemmel állt a veranda sarkában, mintha láthatatlanná akarna válni. Janka egy pillanatra ránézett, és élesen hasított belé a felismerés: néhány hete még ő hozta ide őket jó szívvel, most pedig idegenként kell kitenni őket ugyanebből a házból.
Margit nagyot sóhajtott, valami érthetetlen szitkot mormolt maga elé, majd kelletlenül előtúrta a kulcsokat a táskájából. A fémcsomó halk csörrenéssel Janka tenyerébe hullott, de a hang súlyosabbnak tűnt, mint bármilyen kiabálás.
— Ezt még megbánod — vetette oda félhangosan Margit, miközben beletömött néhány ruhát egy kopott szatyorba. — Majd ha öreg leszel, és senki nem nyitja rád az ajtót, jusson eszedbe ez a nap.
Janka nem felelt. Érezte, hogy minden válasz olaj lenne a tűzre. Csak annyit mondott halkan:
— Ez a ház az anyámé. És ez így is marad.
A rendőrök még néhány percig a helyszínen maradtak, feljegyezték az adatokat, majd udvariasan elköszöntek. Amikor az autójuk eltűnt a sarkon, a kertben hirtelen furcsa, idegen csend telepedett meg. A ház, amelyet Janka szeretetből vett, most először tűnt igazán az édesanyja otthonának.