— Mi a csoda folyik itt… — morogta maga elé, miközben megkerülte a házat.
A hátsó bejárat előtt egy csapat vadidegen álldogált, mindennel telezsúfolva a lépcsőt: dobozok, zsákok, bútorok összevissza halmozva. Két erős férfi épp egy mosógépet cipelt fel a teraszra, mintha mindig is az övék lett volna ez a hely. Janka szíve hevesen vert, a torka elszorult a dühös rémülettől.
— Elnézést… — szólította meg őket, igyekezve, hogy a hangja ne remegjen. — Mégis mit csinálnak maguk itt?
Az egyik férfi végigmérte, vállat vont, és úgy válaszolt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga:
— Hát költözünk, mit gondol? Ez most már a mi házunk.
Janka egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. Mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon.
— Tessék? Ez az én házam. Az édesanyám él itt. Önök kicsodák egyáltalán?
— Nézze, hölgyem, mi csak cipekedünk — vágta rá a másik. — A tulaj bent van, beszéljen vele.
Bent. A saját házában „a tulaj”. Janka dühe egyre nőtt, ahogy felrohant a verandára, és benyitott az ajtón, amit most már gondtalanul tárva-nyitva hagytak. A nappaliban idegen emberek mászkáltak, bútorokat tologattak, a falon már nem az ő anyja képei lógtak, hanem valami rikító, ízléstelen poszter.
— Azonnal álljanak meg! — csattant fel. — Hol van az édesanyám?
A konyha felől egy erősen túlsminkelt, középkorú nő lépett elő, kezében bögrével, mintha csak otthon kávézna.
— Maga kicsoda? — kérdezte fölényes pillantással.
— A ház tulajdonosának a lánya vagyok. Hol van Valéria?
A nő bicsakló mosollyal végignézett rajta.
— Ha Valériára gondol, hát ő már nem tulajdonos. Eladta nekem a házat. Itt az adásvételi szerződés, minden papírt elintéztünk. Mostantól ez az én ingatlanom.
Janka úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Az anyja? Eladta? Neki? Egy hét sem telt el, mióta beköltözött.
— Ez képtelenség — suttogta. — Én fizettem ki a házat, az én pénzemből vettük. Hol van az édesanyám? Azonnal mondja meg!
— Fogalmam sincs, hova ment — vont vállat a nő hűvösen. — Aláírta, megkapta a pénzt, elment. Több közöm nincs hozzá. Ha problémája van, forduljon ügyvédhez.
Janka mellkasában szúrt a fájdalom. Düh, félelem és kétségbeesés keveredett benne. Felemelte a hangját:
— Maga kihasználta egy idős asszony hiszékenységét! Nem gondolja, hogy ebből még nagy baj lesz?
A nő szemében megvillant valami kemény, hideg fény.
— Fenyegetni próbál? A rendőrségre is elmehet, kedveském, minden papír rendben van. Most pedig legyen szíves, ne akadályozza a költözést.
Janka érezte, hogy ha még egy percig ott marad, elveszíti a józan eszét. Reszkető kézzel elővette a telefonját, és kilépett az udvarra, hogy hívja az anyját. A készülék azonban csak hosszan csörgött, majd a hangposta jelentkezett. Újra tárcsázott, aztán megint és megint, de Valéria nem vette fel.
A költöztetők közben kuncogva figyelték, ahogy idegesen járkál fel-alá az udvaron, arca eltorzul a tehetetlen dühtől. Az idegenek már sajátjuként rendezték be azt a házat, amelyért ő dolgozott meg, és amelyet az anyjának szánt nyugodt öregkorra.
Egyetlen gondolat zakatolt benne: előbb meg kell találnia az édesanyját. Utána jöhetnek a papírok, az ügyvédek, a rendőrség. De amíg nem tudja, hol van Valéria, addig minden más másodlagos.
Szorosan ökölbe szorított kézzel elindult a kapu felé, eltökélten, hogy addig nem nyugszik, amíg kideríti, mi történt.