A Nagy Álomház
Janka azon a reggelen elégedetten, már-már diadalittasan lépett ki a közjegyzői irodából. A ház, amelyet édesanyjának, Valériának vett, immár papíron is az ő tulajdona lett. A kora őszi, szeptemberi napfény barátságosan áradt be az ablakokon, Janka pedig megkönnyebbülve dőlt hátra a székben, mintha hosszú hónapok feszültsége oldódott volna fel benne.
Végre minden a helyére került. Az új otthon két szinten terült el, nagy, gondozható kert tartozott hozzá, nyugodt, csendes környéken, mégis viszonylag közel a belvároshoz. Az anyja eddig egy szűk, egyszobás garzonban húzta meg magát, és szinte állandóan a lármás szomszédok miatt panaszkodott. Itt azonban végre lesz saját, tágas tere, ahol zavartalanul, nyugalomban élheti az öregkorát. Janka úgy érezte, ezzel a házzal beteljesítette azt az álmot, amelyről az anyja évek óta sóhajtozott.
Másnapra időzítették a költözést. Janka a férjével, Vilmossal együtt segített áthordani Valéria holmiját az új házba. Az idős asszony izgatottan járkált fel-alá a tágas helyiségekben, olykor örömében összecsapva a kezét, mint egy gyerek.
Az első gyanús jelek
Vilmos szótlanul cipekedett, fél szavak helyett beszédes pillantásokat vetve néha a feleségére. A házvételt igazából soha nem helyeselte: szerinte egy szerényebb kis nyaraló is bőven elég lett volna az anyósnak. Ám hogy elkerülje a hosszú vitákat, inkább nem hozta fel újra a témát, és csendben beletörődött.
— Anya, ezek itt az összes kulcs — nyújtotta Janka a kis csomót. — Ez nyitja a kaput, ez a bejárati ajtót, ez pedig a hátsó kijáratot. Próbáld meg megjegyezni, melyik melyik.