— Nem fogok elszámolni az édesanyádnak azzal, mire megy el a saját fizetésem! Elegem van abból, hogy felhívogatod, és neki siránkozol, mintha két kézzel szórnám a pénzt! Mondd csak, te a férjem vagy, vagy az ő házi könyvvizsgálója? Vége. Mától kezdve külön kezeljük a pénzünket.
— Ez meg miféle cipő?
Gergő hangja, amely máskor puha volt, simulékony, már-már hízelgően óvatos, most élesen hasított bele a nappali nyugalmába. Olyan váratlanul csattant, mintha valaki követ ejtett volna a járólapra. Nóra a fotel mélyén ült, kezében egy könyvvel, mellette az asztalkán egy csésze tea hűlt. Első pillanatban fel sem fogta, hogy a kérdés neki szól.
Lassan felemelte a tekintetét az oldalakról, és a férjére nézett. Gergő az előszobában állt, még mindig kabátban, de nem őt figyelte. A pillantása a sarok felé szegeződött, oda, ahol a cipősállvány állt. Az arca feszes volt és valahogy idegen; mintha nem is a saját arckifejezését viselte volna, hanem egy gondosan betanult, szigorú álarcot.
— Milyen cipőről beszélsz? — kérdezte Nóra, valóban értetlenül.
— Arról a kékről. A velúrról. Amit a múlt héten hoztál haza — mondta Gergő, túlzott pontossággal sorolva a részleteket.
Ebben a körülményes felsorolásban Nóra azonnal felismerte azt a másik hangot, azt a tolakodó, ragadós figyelmet, amely nem a férjéhez tartozott. Erzsébetét. Az egész nap alatt rárakódott kimerültség egyetlen másodperc alatt eltűnt belőle, és a helyére tiszta, hideg harag költözött. Óvatosan, szinte ünnepélyes lassúsággal tette le a csészét a kisasztalra.
— És pontosan mi a problémád vele? — kérdezte. A hangja nyugodt volt, egyenletes, és nyoma sem volt benne védekezésnek.
— Mi a problémám? — Gergő végre kibújt a kabátjából, beljebb lépett, és megállt közvetlenül előtte. Úgy helyezkedett, hogy fölé tornyosuljon, mintha a magasságával is nyomatékot adhatna a mondandójának. — Nóra, mi házastársak vagyunk. Egy család. Közös kasszából élünk. Te pedig egyszer csak veszel magadnak egy olyan cipőt, ami majdnem a fél fizetésemet elviszi, és eszedbe sem jut előtte megbeszélni velem.
A szoba levegője megnehezedett, mintha láthatatlan feszültség töltötte volna meg a falak közötti teret. Nóra lentről nézett fel rá, de a szemében sem riadalom, sem szégyen nem jelent meg. Inkább úgy vizsgálta Gergőt, ahogy egy tudós néz egy ritka, ám kifejezetten visszataszító rovarra. Nem a férjét látta maga előtt, csak annak mozgó burkát: egy bábut, amelynek valaki megint megrángatta a zsinórjait.
— Először is, Gergő, az a cipő még a fizetésed negyedébe sem került. Ne nagyítsd fel a számokat, attól a vádaskodásod nem lesz komolyabb. Másodszor pedig a saját keresetemből fizettem ki. Abból a pénzből, amit én dolgozom meg, miközben te az anyádnak magyarázod, hogy állítólag túl sokat költünk.
Gergő arca megrándult, mintha hirtelen belenyilallt volna a foga. Az anyja emlegetése telibe talált, és Nóra pontosan tudta, hová üt. Régóta érezte, honnan érkezik ez a dohos, mérgező jóindulatnak álcázott szél, amely minden alkalommal beférkőzik közéjük.
— Anyának ehhez semmi köze — mondta Gergő, de még ő maga sem hangzott meggyőzőnek. — Nem kell minden mögött őt keresned. Én is látom, mi folyik itt. Egyszer cipő, máskor ruha, aztán valami szépségszalon… A pénz csak úgy kicsúszik a kezünkből. Gondolnunk kellene a jövőre is, nagyobb célokra, nem csak arra, ami éppen megtetszik.
— A jövőnkre? — Nóra szája sarkában halvány, metsző mosoly jelent meg. — Arra a jövőre gondolsz, amelyben én minden forintot félreteszek a fizetésemből, hogy egyszer vegyünk egy autót, amivel aztán te az édesanyádat fuvarozhatod a nyaralóba? Vagy arra, amelyben én mindent megvonok magamtól, csak hogy Erzsébet ne nevezhessen felelőtlen költekezőnek és szégyentelen libának? Légy szíves, pontosítsd: kinek a jövője miatt aggódik ennyire a drága anyukád?
Kíméletlen volt, amit mondott, de egyetlen szava sem volt igazságtalan. Gergő hátrált egy fél lépést. A magabiztosság, amelyet magára erőltetett, repedezni kezdett rajta. Nem erre készült. Azt várta, hogy Nóra majd magyarázkodik, esetleg ígérgetni kezd, talán még bűnbánóan le is süti a szemét. Ehelyett pontosan oda kapott ütést, ahol a legvédtelenebb volt: az anyjától való függésébe.
— Ő csak jót akar nekünk… — mormolta.
Ez volt az a mondat, amely után Nórában végleg betelt a pohár.
Lassan felállt a fotelből. Most már egy magasságban voltak, és a belőle áradó hideg düh szinte kézzelfogható súllyal nehezedett Gergőre. Nóra egyenesen a szemébe nézett. Gergő azonban ösztönösen félrekapta a pillantását.
— Nem fogok elszámolni az édesanyádnak azzal, hogy mire költöm a fizetésemet — mondta Nóra, minden szót külön megnyomva. — Elég volt abból, hogy felhívod, és neki panaszkodsz, mintha valami hivatásos pénzszóró lennék! Te most a férjem vagy, vagy az ő pénzügyi megbízottja? Ennyi volt. Ettől a naptól kezdve külön kasszán élünk.
Nem ordított. Nem csapkodott. Éppen ettől volt a hangja félelmetesebb: jeges, kimért és pontos. Minden mondata úgy hatolt bele a levegőbe, mint egy szög, amelyet lassan vernek bele a közös életük koporsójának fedelébe. Gergő tátott szájjal meredt rá, zavartan, akár egy gyerek, akitől hirtelen elvették a kedvenc játékát. Nem értette, mi történt valójában. Azt hitte, csak egy felelős, gondoskodó férj szerepét játssza, úgy, ahogy azt az anyja elmagyarázta neki. Ehelyett észrevétlenül megnyomta azt a gombot, amely elindította a házasságuk belső széthullását.
Ott állt a nappali közepén, és azt a pontot bámulta, ahol Nóra az imént még vele szemben állt. Sok mindenre számított: kiabálásra, fenyegetőzésre, hosszan elnyúló vitára, sértett könnyekre. De nem erre. Nem erre a nyugodt, szinte hivatalos hidegségre, és nem erre a döntésre, amelyet Nóra úgy tett elé, mintha egy lezárt kimutatást csúsztatott volna az asztalra.
A „külön kassza” kifejezés ott maradt köztük a levegőben.