– És a dzsúszról is, meg a rágalmakról.
– Anyu? Ez igaz? – nézett rá Gábor Mezei.
Kinga Szabó zokogásban tört ki.
– Hazudik rólam! Utál engem! El akar venni tőlem téged!
Gábor Mezei rám, majd rá pillantott felváltva. A tekintetében gyötrő vívódás tükröződött.
– Gábor – szólaltam meg halkan, de határozottan. – Egyetlen dolgot vártam tőled az elmúlt hónapban: hogy kiállj mellettem. Te már döntöttél, amikor azt tanácsoltad, hogy „legyek okosabb”. Most rajtam a sor, hogy döntsek.
Nem várom el, hogy ne szeresd tovább az anyádat. De elvárom, hogy a feleségedet tiszteld. A lakásunk a mi közös terünk. Ott a szabályokat mi ketten állítjuk fel. Az első pedig az, hogy senkinek nincs joga megalázni engem.
Kinga Szabóra néztem.
– Az ön belépőkártyája – fordultam Péter Hegedűshöz – tíz percen belül le lesz tiltva.
Kiléptem a fülledt kis irodából a cégem tágas előcsarnokába. Fogalmam sem volt, utánam jön‑e Gábor Mezei. De egy dolgot biztosan tudtam: soha többé nem engedem, hogy bárki elhitesse velem, hogy kevesebbet érek bárkinél.
Epilógus. Hat hónappal később.
Léptek hallatszottak mögöttem. Nem fordultam meg; tovább bámultam a dolgozószobám panorámaablakán át az esti várost.
– Még mindig itt vagy?
Gábor Mezei odalépett, és átkarolta a vállamat.
– Egy új parkoló‑felújítási projektet hagytam jóvá. Töltőállomásokat akarok oda és egy zöld sávot.
– Tipikusan olyasmi, amit egy Dóra Kovács csinálna – húzta félre a száját. – A mai napig nem vetted vissza a saját vezetékneved.
– Tetszik ez így – vontam vállat. – Emlékeztet rá, ki is vagyok valójában.
Szó nélkül adott egy puszit a halántékomra. Aznap végül utánam jött. A bejáratnál ért utol, egyszerűen megfogta a kezem, és együtt indultunk haza. Az egész út alatt csendben ültünk az autóban. Csak a lakásunk ajtajában szólalt meg: „Bocsáss meg. Vakon éltem.”
Ettől a mondattól nem rendeződött el minden egy csapásra. Hetekig tartó, kimerítő beszélgetések következtek.
Ő lassan megtanult úgy nézni az anyjára, mint egy esendő emberre, nem pedig érinthetetlen bálványra. Én pedig újra megtanultam bízni benne.
Kinga Szabót elbocsátották. Az első hetekben szinte szétcsörgött a telefonja: hol könyörgött Gábornak, hol átkozta őt.
Gábor Mezei kitartott. Utalt neki egy nagyobb összeget „kezdésnek”, de egyértelműen közölte: több segítség nem lesz, amíg nem kér tőlem bocsánatot. Bocsánatkérés nem érkezett.
– Ma is hívott – mondta egy este Gábor.
Megfeszült bennem valami.
– Azt kérte, segítsek neki munkát találni. Azt mondja, sehová nem veszik fel. Azt firtatta, nem tudnád‑e… valahogy „levenni róla a bélyeget”.
Keserű mosoly futott át az arcomon.
– Én semmilyen bélyeget nem tettem rá. Ezt a stigmát a saját viselkedésével szerezte meg.
– Pontosan ezt válaszoltam. Erre megint azt üvöltötte, hogy tönkretetted az életét.
– És te mit mondtál erre? – felé fordultam, és a szemébe néztem.
Találkozott a tekintetünk, és nem kapta el.
– Azt, hogy a saját életét ő maga tette tönkre abban a pillanatban, amikor úgy gondolta, joga van másokét is szétrombolni.
Hozzátette, hogy persze segíteni fog majd neki új állást találni, de előbb üljön le egy hétre, és gondolja végig, hogyan is viselkedett eddig.
A hangjában nem volt harag. Csak hűvös, tárgyilagos kijelentés. Ekkor éreztem igazán: ez az én férjem.
– Köszönöm.
A kísérletem kemény, de elengedhetetlen tanulságokat hozott. Rájöttem, hogy az üzlet nem puszta számokból áll.
Hanem emberekből. És rájöttem arra is, hogy a család nem pusztán vérrokonság.
Hanem döntés. Minden nap meghozott döntés: amellett maradni, akit szeretsz.
– Induljunk haza? – kérdezte Gábor. – Borzasztóan éhes vagyok.
– Menjünk – mosolyodtam el. – Ma én főzök.
És elindultunk kifelé. Vissza se nézve.