– Dóra, panasz érkezett rád – sóhajtott nagyot Fruzsina Katona. – Kinga Szabó azt állítja, hogy ki akartál vinni a raktárból drága tisztítószereket. És hogy még neki is visszaszóltál.
A „sógornőmre” néztem. A szája sarkában ott bujkált az elégedett mosoly. Ez volt az ő „nagy fináléja”.
– Ez hazugság.
– Mindent tagadni fog! – csattant fel azonnal Kinga Szabó. – Az ilyeneknek nem lehet hinni! Mondom magának, ez egy tolvaj! A fiamnak még lesz vele baja bőven!
– Dóra – húzta el a száját Fruzsina Katona –, Kinga Szabó a legnagyobb bérlőnk főkönyvelője. A szava sokat nyom a latban. Írd meg szépen a közös megegyezéses felmondást. Csendben, balhé nélkül.
Valami hangosan, véglegesen átkattant bennem. Ennyi volt. Elég.
Szó nélkül elővettem a telefonomat a zsebemből. Megkerestem a névjegyzékben: „Péter Hegedűs (ügyv.)”. Ő volt Norbert Török jobbkeze, és az egyetlen ember, aki a tervemről tudott.
Megnyomtam a hívás gombját, kihangosítva.
– Jó napot, Péter Hegedűs. Itt Dóra Kovács beszél. Eljött az idő.
– Értettem, Dóra! – a hang a készülékben energikus és tárgyilagos volt. – Három percen belül ott vagyok.
Megszakítottam a hívást. Kinga Szabó arcára zavarodottság ült ki.
– Dóra… Kovács? – suttogta Fruzsina Katona.
Nem válaszoltam. Csak néztem rá. Figyeltem, ahogy a szemében lassan felüti a fejét a félelem.
A játszma véget ért, Kinga Szabó. Mostantól az én szabályaim szerint megy tovább.
Koppanás nélkül tárult ki az ajtó. Berobbant a kis helyiségbe a cég ügyvezető igazgatója, Péter Hegedűs.
– Dóra. Hívott?
A másik két nőről tudomást sem vett.
– Igen, Péter. Foglaljon helyet, kérem. – Fruzsina Katona székére mutattam. Ő felpattant róla, mintha megégette volna.
– Dóra… mi folyik itt? – Kinga Szabó hangja remegett.
Lassan felé fordultam.
– Az történik, Kinga Szabó, hogy a szociális kísérletem lezárult. Szerettem volna belülről látni, hogyan működik Norbert Török vállalkozása. És közben közelebbről megismerni az „új családomat”.
– Hogy érted… „Norbert Török vállalkozása”? – hebegte.
– Úgy, hogy ez az irodaház az én tulajdonom. A Kovács a leánykori nevem.
Kinga Szabó elsápadt. Úgy kapkodta a levegőt, mint egy partra vetett hal.
– És maga, Fruzsina Katona – néztem a takarító részleg vezetőjére –, az imént épp a munkáltatóját próbálta kirúgni egy hamis feljelentés alapján.
– Nem tudtam! Dóra, kérem, bocsásson meg! Félrevezettek!
– Péter – a nyafogását figyelmen kívül hagytam –, készítse elő a „Velesz-Kapital” céggel kötött bérleti szerződés idő előtti felmondásáról szóló értesítést.
Indoklás: a cég részéről, a főkönyvelőjük magatartása miatt, ismétlődő, súlyos etikai vétségek, valamint kísérlet arra, hogy a mi alkalmazottainkat bűncselekménybe keverjék.
– Miféle szerződést? – visította Kinga Szabó. – Ezt nem teheted! Ki fognak rúgni!
– Pontosan ebben reménykedem.
Visszahanyatlott a székre, a dölyfe porrá omlott.
– Dóra… kislányom… hiszen mi egy család vagyunk. Gábor…
– Ó, Gábort is meg fogjuk kérni, hogy fáradjon be. – Újra a telefonom után nyúltam.
Gábor Mezei húsz percen belül megérkezett. Berohant az irodába, és egyszerre pillantotta meg sápadt anyját és engem.
– Dóra, mi történt? Anyu hívott, kiabált a telefonba, hogy te őt…
– Hogy kirúgom? Nem. Csupán megmutattam neki a kijáratot. Az épületemből, és jó eséllyel az életünkből is.
Nyugodtan, a szemébe nézve, elmondtam mindent. A gyümölcsléről, a rágalomról, az egészről.